Nem vagyok vallásos, nem is leszek talán, ahhoz túl racionálisan nézem a dolgokat. Velem született rendellenességek egyike - a nagyfokú önállósággal, túlfejlett igazságérzettel és a nagyra nőtt önérzettel együtt.. a büszkeség terén is hasonlóan állok.. (De állítólag még túlélhető vagyok..) Tanított az élet már annyi alázatra, hogy tudok bocsánatot kérni.. látom a hibáimat, belátom, ha tévedtem - legalábbis igyekszem és jól is, meg szépen élni.. Tudatosan, másképp nézem az életet, előtérbe helyezem a "van"-t a "lehetne még"-gel szemben, de terveim mindig vannak a jövőre nézve. Ezek mellett próbálom kellő szigorral okosan szeretni egyetlen csemetém, szeretnék neki mindent megadni és nem csak ami kézzel fogható..
Sok mindent elvett már tőlem  a sors.. De mi kell még? Egészen jól alakul az életünk, lassan megnyugodhatnék. Vannak fájó pontjai az életemnek, két dolog nagyon, de eddig még mindig tudtam előre nézni, megkeresni azt, hogy mit kell még tanuljak. És a mérleg valóban mindig kiegyenlítődik. Ami elveszett, ahelyett mindig jön más, új, kárpótol bennünket a sors, csak legyen az ember türelmes. Nem is tudom.. tanulás mellett még mit látok a dolgokból. Megéltem már annyi rosszat.. de soha nem adtam fel, mindig kimásztam a sárból.. Most viszont tehetetlennek érzem magam, és ez a sírásig dühít. Tudom, hogy fél év múlva jobb lesz... csak az áthidaló megoldás hiányzik. És hiába hirdetik a nagy szavakat, az apróbetűs részben ott a buktató...
Nagyon régóta önellátó vagyok.. önálló gyerek voltam, nem is tudok más lenni.. Emiatt kezelem ennyire nehezen az olyan helyzeteket, amiből nem tudok egyedül kimászni.. Nem mondom, hogy nem vagyok csapatjátékos, de már nagyon régóta egyedül alakítom az életemet. Legalábbis a főbb irányvonalat és a lehetséges mértéket tekintve. És nem is kellene nehezemre esnie segítséget kérni, amikor nem a saját hibám miatt vakarom a fejem. Mégis nehezen megy...
Talán a végén mégis csak ezt kellene megtanulnom - segítséget kérni, amikor nagyon muszáj és hagyni segíteni azt/azokat, aki szeretne/szeretnének. Méégis csak megvan az értelme mindennek. No, most ettől nem lettem vidámabb, mert fél év az még sok idő, hogy tényleg úúgy legyen és tényleg együtt, de sajnos nem csak az én fejem fáj és nem hiszem, hogy egyedül csak én gubbasztottam a konyhában fél kettőkor éjszaka.
Elszomorít az, amit látok. Nem szoktam politizálni, nagyon távol áll tőlem. Megalkotom a véleményemet és maximum szűk körben megosztom - ennyi. Beismerem, hogy a háttérinformációm és rálátásom a dolgokra, a gazdasági életre nem teljes (nem is vagyunk mindig kellőképpen tájékoztatva véleményem szerint és ugye nem oktatják a közgazdaságtant az általánosban), kívánnivalót hagy maga után - emiatt sem teszem. De egyszerűen felháborítónak tartom, hogy míg rengeteg hozzám hasonló ember/család szenved és látja egyre kilátástalanabbul a jelen helyzetet és a jövőt, addig másnak elképzelése sincs arról, hogyan is zajlik a gazdasági válság "alsóbb" körökben... Nem tudom, hogy mennyire lesznek okosak a "nagyok", nekem van, aki segít, mégis nagyon nehezen merek megnyugodni...
Ez egy nagyon régi szám, de szeretem...
 

...nő.. lassan fel, de most még csak folyamatban van... ennek egyik nagyszerű példája volt a ma esti felbuzdulása és igényének kifejtése.. előbbi igen komoly, de a kérés előadása még merőben gyerekes.. olyan imádnivalóan csajcsikás.. :) Szóval tehát miről is van szó...

saját e-mailje már van egy ideje, nincs ebben semmi.. vagyis egy 8 éves gyereknél nem is tudom..

van adatlapja az egyik nagy közösségi ismerős/barátgyűjtögetős oldalon.. ez mondjuk az apjával igen heves vitákba torkollott: ő tiltotta, én engedtem, a vége pedig az lett, hogy az egyik ismerősömet megkérve kapott egy adatlapot és vita lezárva.. (azóta már az apja is megtalálható azon az oldalon - no comment..)

sokat msn-ezem/ezünk, mondhatni oxigén-szinten van nálunk ez már, sajnos még mindig, de már nem sokáig állítólag, viszont szeretne ő is saját elérhetőséget.. szeret beszélgetni, játszani, és most már az egyik barátnőjének is van "saját msn"-je, lenne az ő köreiből is társaság.. ez már téma egy jó ideje, de mivel csak egy gépünk van, a kérdés megoldott volt eddig.. viszont a nyártól már így is tudná tartani a barátaival a kapcsolatot - és ez lényegesen olcsóbb, mint a telefon...

tehát eddig rendben is.. az nem meglepő, hogy nálunk az internet az olyan alap-dolog lett. Ő is sokat használja, eddig még értelmes dolgokra.. zenézget, youtube-on keresgél, és ha elakad valamiben, akkor egészen egyszerűen beírja a google-ba és addig kutat, amíg nem találja meg a választ a kérdésére.. Persze mindezt szülői felügyelet alatt teszi, jobb szeretek ránézni merre is kószál.. rajzfilmcsatornák oldala, stb...
Blog is van a "környéken" jó néhány, látta már az enyémeket is, de Tamásom mai blogindítása után hatalmas lendülettel közölte, hogy ilyet ő is szeretne!!! Szóval Kicsi Kincsem, Drágaságom, Csajcsikám úgy döntött, hogy ha már mi blogolunk, ő sem maradhat ki belőle.. Mert hát annyi mondanivalója lenne, annyi mindenről lehetne írni, aztán jött az ötlet, hogy a rajzait is bescannelhetném, vannak videói, írhatna a különleges állatokról, a kedvenc zenéiről (csak keressünk azért mást is, mert pl. az ACDC nem túl lányos.. :D ), arról, hogy szeret rajzolni és csináljunk a képeiből diavetítést, egyre csak ömlött belőle a szó, jöttek a témák végeláthatatlanul és alig bírt lefeküdni.. elaludni pedig... :D  Megnézte a sablonokat - szerkesszek neki is a fejlécbe másik képet, ő már el is képzelte, hogy milyet szeretne, aztán közben következő kérdés már a blog címe volt... Na és persze mindenképpen tanítsak meg neki mindent... :D

haladunk előre, de szóval ezt nem gondoltam volna.. persze aranyos dolog ez, most lesz 9 éves a jövő hónapban és milyen jó ötlet, mert ezek az évek nem jönnek vissza soha sem.. Néha még nagyon gyerek, néha pedig megdöbbenek a meglátásaitól... Meglep, sokszor, valóban.. Beszélgettünk a nyári költözésről, hogy hogyan döntöttünk, mi nagyok, legyen része aktívan az életünk alakulásában... meg szoktam kérdezni a véleményét - ő még nem rendelkezik önálló szavazattal (falainkon belül demokratikus diktatúra uralkodik - erről esetleg majd később), de figyelembe veszem azt, hogy ő mit gondol és persze a józan ész diktálta érdekeit is.. Erre a kérdésre természetesen gyerekként reagált először és most is, amikor újból előkerült a téma.. Hagyni szeretnék neki elég időt, hogy megélje ezt a döntést, nem nagy még, de már nem is kicsi.. kötődik ide, nagyon szereti a sulit, ahová jár, itt vannak a barátai és messze megyünk.. De délben mááár... akkor már egy teljesen más arcát mutatta... az első beszélgetés még reggeli után volt egy csendes vasárnapon.. aztán délben ebéd közben egyszer csak elkezdtek záporozni rám a kérdések.. hol fogunk pontosan lakni, és akkor ezzel a lakással mi lesz, itt ki fog lakni, el fogjuk-e adni és mennyit is ér valójában, fogunk-e abból a pénzből tudni ott másik lakást venni, stb., stb.... innentől kezdve átmentünk felelősségteljes felnőttbe.. Meglepőek a hirtelen váltásai, de mégis csak tudomásul kell vennem, hogy ő is felnő egyszer.. gyerek-gyerekből felnőtt-gyerek lesz és milyen csoda ezt megélni napról napra...

           Kicsi Kincsem,

                              köszönöm!

Újévi fogadalmakat tettem és úgy gondoltam, le is írom őket… legyen min nevetni 2010. januárjában, de remélem  nem csak ennyi mosolyognivaló lesz akkor.. mert mostanság nem nagyon van min nevetni.. (még jó, hogy azért mindig találunk valamit, ha nagyon szeretnénk..)

Szóval, idén…:

- nem szeretem a tejcsokit.. sem a mogyorósat, semmiféle töltelékest, szóba sem jöhet még a kedvenc háromszög alakú sem.. egyik se nem…

- nem szeretem a chipset.. még látni sem…2009. január 1-től kezdve nem tartozik a kedvenceim közé egy olajos mag sem: mandula, mogyoró, napraforgó, kesudió, dió, még a mákot is el fogom felejteni.. persze, csak ha sikerül…

- ugyanígy a főtt tészták összes fajtáját, nem csábulok el egy kedvenc recept vagy éppen annak ígérkező olvasmány miatt sem.. ezzel szemben nagyon szívesen el fogom készíteni – családom többi tagját azért nem sanyargatom..:D a főzés ellen úgysem tudnék fogadalmat tenni..

- megfogadtuk, hogy idén egészségesebben étkezünk.. nem mintha nem ennénk elég zöldséget és gyümölcsöt és mindent, amit fontos, de Kicsi Kincsem kezdődő kamasz-allűrjeinek lassan-lassan látszata is van, főként az ételek közötti válogatás terén.. (pl. nem eszem meg, mert zöld.., nem eszem meg csak a fehér kenyeret és egyéb ilyen borzalmak…)

- már jó ideje nem eszünk jóformán csak csirke- és pulykahúst, ezzel nem is lesz gond..

- az-este-6-után-nem-eszem korábban jól bevált szokást igyekszünk idén is tartani..

- persze lenne jó néhány megfogadnivaló még, csak akkor nem tudom, hogy egyáltalán mit fogok enni?! Így is azért nem tenném magamért tűzbe a kezem, mert vannak a fentiekben „szükséges rosszak” is.. Csak a felszedett 2-3 kiló akkor nem tűnik tragikusnak, ha beszélünk róla.. de ha meg szeretnénk tőle szabadulni egy olyan életvitel mellett, mint az enyém… akkor már más a helyzet.. :D

A kávéról és a dohányzásról már régen leszoktam, előbbiről utóbb, utóbbiról már korábban.. szerencsére jól elvagyok nélkülük is..  :)

Az idei év még nagyon sok mindent tartogat, remélem a kis blogom megmarad, és lesz mivel számot vetni jövő ilyenkor… :) és nekem bizonyíték kell, nem ígéret.. :D

Nem szeretek egyedül lenni, de néha muszáj – aztán pedig rájövök, hogy nem is olyan rossz (persze csak ha rövid időről van szó…), erre is szükség van néha. Tudom is, csak mégis… Rengeteg dolgot lehet csinálni, amire máskor nincs lehetőség, aztán a végén még ki is derül, hogy majdnem kevés is az idő.. de jobb így, legalább legközelebb sem fogok unatkozni.. :D

 Most legalább utána tudtam nézni a bonsai-ok gondozásának – szeretnék rá vigyázni, kedves nekem.. és így lehetett kicsit kalandozni, olvasgatni.

Szeretek elmerülni számomra eddig ismeretlen dolgokba, valami újat tanulni.. ilyenkor aztán nem is mindig szeretem, ha (túl sokat) segítenek közben (de a szándékot nagyra értékelem... :)), jobban tanul az ember, ha maga jön rá arra, hogy mi hogyan működik.. az egyik ilyen dolog volt a css szerkesztés, aminek már éppen ideje volt és szemmel látható változást hozott a blogomon.. :) eközben megvívtam a magam kis harcát egy nagyon vagány képszerkesztő programmal is, kár, hogy csak a 30 napos próbaverziót sikerült letölteni.. :D de tetszett nagyon az egész, igaz 4 órácskát vett el az estémből (és néhány évet az életemből), de nagyon megérte.. :) ilyenkor tudatosul az emberben percről percre, hogy milyen kis dolgoknak is lehet örülni.. :) képeknek, színeknek, néhány beszerkesztett sornak, amitől valami új lesz.. :) tanulás, aaaalkotás öröme.. :D

És hát nagyon jókat sikerült „bambulni”.. válaszokat találni és kérdéseket fogalmazni. Döntést hoztam, hoztunk, de hát ez közel sem annyira egyszerű, mint ahogyan gondolnánk.. tudtam én, hogy nehéz lesz, de ahogyan telik az idő, egyre inkább érzem az elhatározás súlyát… Sejtettem, hogy így lesz, ekkora dolgot nem minden nap vállal fel az ember. Januártól visszaszámlálás kezdődik, felrúgom az eddigi életemet, újat készülök/készülünk kezdeni. Ebben már van ugye rutinom, ez viszont most több szempontból is más. Nem könnyebb, nem nehezebb (na, jó, talán egy picit), inkább nagyobb dolog. Felvállaltam, hogy hiszek még a jóban és a hit oltárán felégetem eddigi életemet. A távolság mindig relatív. Új város, új emberek, új munka, új otthon, új család. Csak elindulni nehéz innen, ott már nem leszünk egyedül..

Nem félek, nem vagyok kétségbeesett, nincsenek kétségeim, mindössze igyekszem felkészülni a jövő évre.. ehhez is kellett ez a kis egyedüllét, rendet tenni „falakon” belül és kívül.. nehéz év lesz, de hát mindig az és az ember úgy gondolja, hogy mindig akkora terhet vállal fel, amekkorát el is bír.. remélem így lesz és a nehézségek biztosan arányosak lesznek az eredménnyel.. :)  Viszont addig még ott vannak a „dolgok”..  kicsit közelebbről belekukkantani egymás családjának életébe, mert ugye ezt még kihagytuk eddig.. édsanyám tett is erre egy vicces megjegyzést – úgy vette észre, hogy már nagyok vagyunk és döntésképesek.. :D ez mondjuk így igaz.. :D

Előttünk áll még azért rengeteg új, ami egy felnőttnek is éppen elég, nemhogy egy gyereknek.. ez (Kisszívem) annyira leköt, hogy nincs időm általában a saját gondolataimra, pedig azokkal is foglalkozni kellene, illetve a még előttünk álló megoldandó problémákkal.. Kompromisszumokat kell kötni az élettel az álmok és lehetőségek terén.. talán ez az, ami a legnehezebben megy, mert néha hajtanám a dolgokat, haladjunk, menjünk, előre, csakis előre és minél hamarabb.. a megfelelő tempót általában is nehéz megtalálni, de mostanában nagyon kényes témák körül mocorgunk.. És hát ami még előttünk áll.. arra azt hiszem nem is lehet felkészülni igazán, de az "egyebek" mellett számíthatok némi hivatalos herce-hurcára is, valahogyan a hátam közepére kívánom.. csatáztunk már eleget, de tudom, hogy a legnagyobb harc még ezután jön.. igazság szerint ettől tartok a legjobban.. jogi segítség ide vagy oda, egy eszetlen ex nagyon meg tudja nehezíteni az ember életét.. vannak dolgok, amikkel nem lehet nem foglalkozni, ha már gyerek is van.. ő mindig a vesztese lesz ennek az ügynek.. de remélem, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan szeretnénk és a rózsaszínű tündérmesékben meg van írva..

No, ezzel kicsit mínuszban vagyunk. Talán még a gyerek tartja a szintet kettőnk közül, engem azonban sehogyan sem kap el ez a néha kissé szentimentális hangulat. A mai karácsonyi félévzáró értekezletünk után pedig még inkább távolodott ez az érzés..

Ismét nagy lemaradásokkal küzdök, és úgy érzem ez most rosszabb, mint tavaly, mivel idén kicsit előrébb hoztuk a karácsonyt – nálunk már 20-án jön a Jézuska, hogy mindenkinek jusson a gyerekből. És hát mert a távolság nagy és nem csak Kicsi Kincsem számít gyereknek, mi, felnőtt kategóriában utazók is azok vagyunk valakinek. A Szentestét kettesben töltjük azért, ezt még mindig meghagytuk magunknak. Érdekes összességében, ahogyan belegondoltam, viszont a tervek szerint már nem túl sokáig leszünk így.. úgymond össze-vissza.

De legalább az Aprónépnek megvan az ajándék és már a csomagolópapírt is sikerült tegnap becsempésznem. Már csak csomagolni kell valamelyik éjszaka.. Hinni akar még a csodákban, nem veszem hát el tőle… maradjon minden még a régiben. :)

Kicsit húzós így, hogy sok a munka és összefolynak a napok, de azért igyekszem. Illetve igyekszünk.. készülnek a kézzel gyártott képeslapok (ez nálunk elmaradhatatlan lett az utóbbi években), ha nem sikerülne őket postán eljuttatni, akkor majd személyesen adjuk át őket. Talán egy kis süti készítéstől jobban elragadna a karácsonyi láz, egy kis fahéjillat mindig jót tesz a lelkemnek, meg a kókusz és a dió, mák persze.. Viszont nincs még egy icipicike hó sem.. És energiám sem lassan már az ilyesmire, az a tavalyi klónoztatásos felvetés idén is aktuális gondolat… sőt..:D
Viszont a Jézuskának a karácsonyi kívánságlistám megírásához még volt erőm.. bár az nem volt nehéz..(L)

Mert egyébként jól vagyunk, a gyerek még hisz a mesében, mert hinni akar, én viszont lassan már a csodában sem igazán… De hát azért én is igyekszem nagyon…

Az elmúlt két napot tekintve hálát adva a Mikulás kissé „szórt” állapotának, megelégedettséggel nyugtázhattuk, hogy ismét naaaagyon jó volt a gyerek… :)

Csak én nem… ezek szerint… mert amikor tegnap délelőtt indultunk a karácsonyi bevásárlásnak, az egyik néni közölte, hogy megérkezett a „szerelmes levél” – vagyis hát nézzem meg én is a postaládánkat.. De nekünk csak egy kissé morbid távhőszámlát hozott a Mikulás  - valahogyan nem pofátlan dolog??? :D Várhattak volna vele legalább két napot… vagy igyekezzek jobban pedálozni a Télapónál  a következő ajándékosztásig?? :D Hátha marad valami más is a zsák aljában…

Mekkora hinni akarás lakozik egy gyerekben… mert már lassan szinte mindenki arról beszélt körülötte, hogy a Télapó és a Jézuska csak mese, a felnőttek veszik az ajándékokat, tegnap este mégis közölte velem, hogy ő azért mégis csak hisz a Télapóban és a Jézuskában.. és ez van..:D

Nagyon igyekezett.. és aggódott is, hogy vajon a Télapó nem nézi-e el a listát, mert hát ő jó gyerek, vajon biztosan fog-e neki csomagot hozni.. Mert hát a suliban volt amolyan „beöltözött” Mikulás, de az igazi, az mégis csak tegnap este kezdte osztogatni a csomagokat.. Ő hisz, mert hinni akar.. kicsit nehezen aludt el a nagy izgalomtól, a végén már „hallucinált” – csilingeléseket és télapó-hangokat hallott, de aztán csak sikerült.. nekem pedig a végén egy telefonra felébredni és csempésztevékenységet folytatni… sőt, még választhattam is: egy csizma az erkélyajtó elé került – a másik fél pár pedig a konyhaablakba.. biztos, ami biztos.. még netán véletlenül…. :D

Aztán persze reggel volt ám  sorsdöntő kérdés bele a nagyvilágba: vajon van-e valami a csizmában… volt, persze, aztán megnyugvás, csomagbontogatás az ágyban.. a végén pedig már kapkodni kellett, mert úgy eltelt az idő, kész kellett lennie, mire viszik… de azért össze kellett számolni, hány csomagot is hagy neki itt-ott a Télapó… mert hát kissé szenilis lehet, ha nem tudja megjegyezni, hol is kell neki igazán hagynia, így hát lerak minden szóba jöhető ablakban egy-egy csomagot.. persze dereng neki már a lényeg, de kimondani úgysem fogja.. addig még Télapó van, aztán már csak „mikulás-csomag”.. lassan kinőjük ezt is, de addig még egy kicsit mese és igazán gyerek marad… :)

Szépen lassan felnőnek… ha tetszik nekünk, ha nem…  lépegetnek az úton előre, néha nagyot ugranak, de megállíthatatlanul haladnak. Fogjuk a kezüket az úton…

Szóval az úgy történt, hogy lebuktam… Egy ideje már töröm a fejem és nézegetem az internet szóba jöhető oldalait karácsonyi ajándék címén… Elég egy kis figyelmetlenség és egy kellően szemfüles gyerek.. Meglátta "aazt" a lapot, amit nem kellett volna és egyből leszűrte a lényeget.. Most hogyan rakjam a fa alá az ominózus társasjátékot vallomás nélkül?

Bár a folyamat már szűk egy éve megindult.. Nemrég azzal jött haza, hogy a barátnője anyukája közölte a lányokkal, hogy igazából nem is a Télapó és a Jézuska hozza az ajándékot.. hanem ők veszik meg azokat.. (érzésem szerint szintén hasonló bukta állhat a háttérben…) Erre a ténymegállapításra mit mondjon az ember? A tavalyi időszakot még megúsztuk azzal, hogy a gyerekeknek a Télapó és a Jézuska hozza az ajándékot, a felnőtteknek már nincs ilyen csoda és ők egymásnak veszik.. Mert hát mit mondjon az ember a karácsonyi reklám-/újságokra és azon felindulásra, hogy nekünk is tennünk kellene a nagyszülőknek(dédnagyszülőknek) valamit a fa alá.. a „kézbe kapott” ajándék pedig… De ez még elment tavaly…

Aztán jött január-február körül a legnagyobb löket… Az apjától karácsony után egy mobiltelefonnal libbent haza a hölgy… Nem beszéltük meg, rég nem is beszélünk, legalábbis értelmes dolgokról nem.. (sőt, most ismét csak a hivatalos illetékesen keresztüli kommunikáció marad – nagy csalódásom ismét, de erről nem most…) Ez még akkor jó volt, hogy azt hozta neki a Jézuska – mármint oda… igaz, neki ez még mindig inkább csak játék, de ezt inkább ne firtassuk.. akkor az volt, hogy a Jézuska hozta.. rá másfél hónapra pedig szembeállították a gyereket a ténnyel: nem a Jézuska rakta a fa alá, hanem az apja… (egyébként is: értelmes Jézuska venne 7 éves gyereknek mobiltelefont??) De ebbe senki nem gondolt bele igazán.. mi is játszódhat le a gyerekben, a történtek teljes ismerete nélkül.. egyrészt mennyien hazudtak neki, másrészt tényleg nincs csoda? Nem élünk vallásosan, mindössze ezt a két apró mesét igyekeztem életben tartani éveken át.. mondjuk ha úgy nézzük a 8 év az nem is rossz…

Így a három dolgot egymás mellé rakva.. no, hát az én gyerekem sem hülye.. sőt..

De azért igyekszik még mindig úgy tenni, mintha hinne… Panaszolja, hogy nem tud mit írni a Télapónak és a Jézuskának, mert nem is tudja mit szeretne igazán.. Neki bármi jó… Kérdez engem: én akkor mit írtam, tudtam-e mindig írni… Nem, hát persze, hogy nem… Megkaptam-e mindent amit kértem… De egyébként aranyos.. mert bár tudja az igazságot, most már ő is igyekszik a mesét tovább éltetni…:) gyerekként mekkora felnőtt.. mert tényleg felnőnek.. néha hamarabb, mint gondolnánk..

Végül megkaptam a „kegyelemdöfést”.. illetőleg Tamásomtól (L) egy kapásból jött választ a történetre, ami nekem a meglepettségtől nem jutott eszembe akkor, de talán másnak esetleg még segíthet: igen, van, akinek a szülei veszik az ajándékot… de a jó gyerekeknek akkor is, mégis csak a Jézuska hozza…

Szóval a kétpupú háromnapos próbaidővel... aztán majd meglátjuk.

Mert hát pénz beszél, kutya ugat. Jól jönne néhány centecske a kasszába, de azt hiszem az első kifizetésre még bőven várnom kell...:D De ha már belekezdtem, akkor lássuk. Aztán majd ha nem úgy alakul, akkor cicázunk..:)
 

                   Addig is egy teve-pusszz..:D

 

 

No, ez az, aminél általában semmi sem irritál jobban.. A „kell”, a „muszáj” dönteni és nem éppen akkor, amikor nekem jólesik.

Természetesen ez a reklámos dolog zaklat most. Alig tettem (tettük) fel egy alig észrevehető kicsike AdSense dobozkát, máris itt a parancs.. Az indíttatást értem én, valójában én is azért raktam ki hirdetést, hogy lássak belőle valamit. Meggazdagodni nem ebből fogok, ez nem olyan kategóriájú blog. Néha még időt is alig tudok rá szakítani. Nem is ezért kezdtem írni, sőt… nem is igazán publikus dolog az életemben.

Nehezen barátkoztam meg azzal a kis oldaldobozzal – valahogyan nem tetszett, hogy amikor néha-néha rám hull a rózsaszín köd vagy éppen véget akar érni a világ, no, akkor ott virít mellette egy kis szövegecske, amiben bélgörcsökre és puffadásra ajánlanak csodaszert.. persze lehet ez az utóbbi állapottal hasonlatos, de hát mégis.. Rendben, hogy a reklámmentes lehetőséget kellene választani, ha ilyen finnyás vagyok, de muszáj-világ van..  Hirtelen felindulástól vezérelve mégis csak indítottam egy másik blogot, azonban annyi icipici probléma adódott, hogy a tervekkel ellentétben mire elkészült és fix lett a téma, akkor kiderült, hogy ahhoz aztán.. no, ahhoz méginkább nem mennének a reklámok…

 …köztünk általában mindenben összhang van.. vagy mégsem?? :D

régen még vadásztuk, hogy melyik kérdés lesz az, amelyikre nem egyforma választ adunk.. azóta eltelt úgy egy év és idővel kiderült, mennyire nem is vagyunk egyformák.. :)

mert végül is más és más tartozik a „kedvenc  zene” kategóriába – no, azért jelentős számú átfedés itt is van..

gasztro-vonalon.. no, az aztán ég és föld.. minimális közös kedvenccel.. erre azért kíváncsi leszek, ha egyszer majd esetleg…

az alvás..újabb érdekes téma.. eltérő alvásigényünkből kifolyólag te inkább téli álmot aludnál, én pedig néha reggel 6-tól nézem a plafont melletted.. (vagy éppen téged.. :))

a színek… amit te el sem tudnál képzelni a lakásban, anélkül én nem érzem jól magam.. :)

egyik dolog hozza magával a másikat, de alapvető jellemvonásaink is okoznak néha fejtörést..

az időt és a megfelelő időpontot ugyan hasonlóan értelmezzük, csak nem egyformán alkalmazzuk.. mindketten más-más témában vagyunk „megfontoltak”.. :)

nem bánom én mindezt, amíg egy valami közös.. az érzés… és a szándék

mert ez úgyis egy kétszemélyes, érzéseken, tolerancián, empátián és kompromisszumokon alapuló nagy-nagy játék.. a játékszabályok örök érvényűek és együtt írjuk őket és  a történetet napról napra..

„- látom, megint írtál…

-…majd elmúlik..

-biztos?

-aha…”

el is szokott.. és most sem érzem úgy, hogy nem fog majd..

néha  van ilyen, aláírom, mert az élet nem mindig a rózsaszín ködről szól.. gond és baj van mindenhol, még akkor is, ha az embert nem veri meg az ég egy kissé kezelhetetlen ex-szel is..

amellett a munka sem egy leányálom, de hát ezzel ugye nem vagyok egyedül..

bajom inkább néha az emberekkel van, vagyis néhány annak nevezett példánnyal, de általában ki szoktam heverni… csak felejteni nem megy, hiába, ez mindig is így fog maradni.. én már megszoktam…

Szóval van egy rakás vidámabb téma is és szerencsére csendülnek a viharok.. bár még az év egyik „legizgalmasabb” eseménye előtt állok – szakmai szempontból, de eeez… ez mindenre kihat…:D,
a vonatkozó érzéseimet tekintve talán az a legtalálóbb, hogy azt sem tudom, élő vagyok-e vagy holt, de mindkét állapotban ugyan optimista, mert elkerülni a dolgot úgysem lehet.. menni kell, aztán pedig… a túlélésért folytatott harcokon utóbb úgyis csak nevettünk – bár furcsa borzongással közben..

volt pár nap, ami szépen elcsomagolok a „boldog pillanatok” dobozba a téli-nyári karácsonyfa alá.. az ilyenekre jó mindig gondolni, megnyugtat, mosolyra húzódik a szám.. néha csak elkalandozom, eszembe jut valami, és még mindig tudok örülni az apróságoknak… Kicsi Kincsem még itthoni „elszólásán”, amiből ő sem tudta, hogy hogyan is magyarázza ki magát – végülis valahol igaza volt, be is fejezte a magyarázkodást egy idő után.. de bármikor jókat tudok mosolyogni amikor a véleményüket fejtik ki, vagy éppen azok megformálásához kérdéseket tesznek fel az embernek.. és néha igen-igen meglepődünk, tagadhatatlanul…

Számomra nehezen megérthető dolgokkal birkózom néha.. időről-időre.. rendületlenül.. „nemszeretem dolgaim” egyike, de ezt már úgysem növöm ki. Jó lenne érteni, már csak azért is, mert akkor talán tudunk ellene tenni. De dolgokon változtatni más akarata ellenére nem lehet. Mármint persze csak ha nem saját berkeken belül gondolkodunk változásokon. S mindezt nem is tenném, ha nem érintené a mindennapjainkat és nem lenne olyan sokszor keserű a szám íze. Néha kényelmetlen a reménytelen csatákat nem feladni - magam sem tudom miért..

De újfent másik csodát is teremtett a tegnapi nap: ekképpen (levél) bocsánatot is lehet kérni. Ezzel viszont csak egy apró gond van: már immunis lettem rá..

Azonban evezzünk inkább vidámabb vizekre, lehet írni újabb apró boldogságokról is.. ideje lesz már.. csak mégis könnyebben vagyok túl egy-egy nem túl egyszerű napon, ha akad egy darab papír..

Szeretem őket, úgy általában…
a zöldet, barnát, bordót, sárgát – van belőlük bőven mostanság. Legszívesebben hazahoznék egy naaagy kupacot, szőnyegnek, tapétának, függönynek, képnek – folyton tudni csodálni amit elfelejtünk néha..

Levelek – írottak s teremtettek. Kedvelem ezt az „ósdi” szokást is, ceruzával (és csak azzal) papírra, bár a 21. században élünk, nekem mégis így esik jól..
Levelek – a természet és gondolataink írott csodái. Bár néha utóbbiak átcsúsznak a „tárgyi bizonyíték” kategóriába – olvastam már jópár „szegénységi bizonyítványt”, de hát van aki „olyannak” születik.

Kedvenc helyeimre nem jutok el most sajnos, de néha le kell mondanunk dolgokról. Szerencsére ezek idővel pótolhatóak, de cserébe valami olyasmi fog történni a hétvégén, amit szintúgy szeretek.

Csinálunk valami újat, ami változást hoz a mindennapokba, legalábbis egy darabig, amíg meg nem szokjuk, hogy maradék fehér falfelületünk ismét kevesebb lett.. Halvány, pasztell ősz-színt kenünk rá, hiányzott már..

Cím nélkül, szöveg nélkül, megjegyzés nélkül, egyszerűen szavak nélkül... csak...

szeretem az őszt.. a színeit, az illatát.. valami elmúlik, s mégis milyen szép.. az őszhöz régóta kötődöm, és időről időre gyűlnek a „láncok”…

szeretem a színeit, ahogyan a zöldön átüt a bordó, a barna, vöröslő foltokat emel ki a sárga.. szeretem a reggelek tiszta levegőjét, a hideg, de mégis tiszta őszi reggeleket, szeretek a lehullott lombon járni, megcsodálni néhány levelet, jól érzem magam ebben a sokszínű csodában…
egy meleg pulcsi, egy fahéjas kávé, a teák…

faltuk a kilométereket.. az út mentén az ősz, az őszi erdők, a napfény ezüstösen csillogott  a leveleken,  néha sokáig rabul ejtette a szemem..  faltuk a kilométereket, visszaszámoltunk.. aztán előre, hogy mennyi újra.. sok vagy kevés? a kérdés nem az.. egyáltalán miért van?

tudom én, ez csak két emberen múlik…

„Ahol nincs félelem, ott nincs bátorság sem..” – valahogyan így emlékszem egy éjszakai filmben elhangzott párbeszédre, bár „alfában” inkább már csak hallok, a film az nagy talány. Ez valahogyan mégis megmaradt, és azt juttatta eszembe, hogy hányszor és hányszor kell saját magunkból erőt merítenünk és félelmeinkből bátorságot teremteni.

Bátorság kell igent és nemet mondani, hallgatni és szólni.. valamit megtenni vagy mégsem és egészen egyszerűen a legnagyobb bátorság talán álmainkhoz kell. Bár ez az állapot igen törékeny mostanában. Vigyázz hát erre kérlek.

Azért már jobb, mint volt.. mérföldekkel.. szinte már „ég és föld”…

Amikor így zajlanak az események, és igen negatív előjellel, hát azért nekem is kell néha egy-két nap erőt gyűjteni.. eddig még mindig sikerült..

Néhány kellemetlen esemény olyan rég feledett (talán inkább csak feledni vélt) emléket, érzést idézett fel bennem, amit szívesebben tudtam volna egy nyomasztó álomnak, ami után felébred az ember.. de rá kellett jönnöm, hogy azért ezek szerint netán (ismét) tévedtem…

Érdekes gondolaton merengtem a közelmúltban… mely szerint a rossz emlékeket, a fájdalmakat – s itt inkább a fizikai fájdalmakról szólt a történet – nehezebben tudjuk felidézni, mint a boldogságokat.. nem is tudom.. utóbbiakat szívesebben teszem, az tény, és majdnem egyet is értettem a fenti állítással.. egészen az előző hétvégéig… valóban, sokkal intenzívebben tudjuk átélni a kedves pillanatokat.. persze vannak dolgok, amik a mai napig is fájnak, amiktől mindig is keserű lesz a szám íze, de lehet az is, hogy ez csak lelkiállapot kérdése, okoztam magamnak is meglepetést a nyáron, cáfolandó a fenti sorokat.. szóval van úgy, hogy az érzések, gondolatok csak időlegesek, nem örök érvényűek.. no, mennyire igaz, hogy soha nem mondd, hogy „soha”…

Lényeg az, hogy leértem a hullámvölgy aljára és onnan már csak felfelé vezet az út..:)
Ítéletre várt a blog is – kis híján abbahagytam, szűnt az igénye az itteni írásnak.. aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem.. (Könnyebb elviselni a fájdalmainkat, mintha leírva kicsit elmúlnának) Max. ritkábban írok és igyekszem csak a pozitív dolgokat gyűjtögetni.. a mindennapokat van kivel megosztani (L) és van ezzel kapcsolatban bennem nagyon valami ott a háttérben, de még nem szavakra készen.. szóval erről nem is tudok úgy írni.. mármint tudok, de hát azt nem biztos, hogy itt..:D Kiadtam már így is magam, lehet, hogy néha talán jobban is, mint kellett volna… de nem bánom, és nem bántam akkor sem.. valamilyen elviselhetetlen, csillapíthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy a bennem kavargó érzéseknek hangot adja, hogy elmondjam az örömöm, bánatom.. ha valakit szeretek, ha nyűgös vagy éppen dühös vagyok, néha csak jó volt mesélni, s nem is mindig egy címzetthez szóltak a sorok, de azt hiszem talán értette, akinek kellett…

Van úgy, hogy néha hiányolunk valakit az életünkből.. egy régi „arcot”… aztán telik az idő és ez egy olyan helyzetet teremt, ami után már csak egy út van és nem nézünk vissza, vagyis hát igen, szépen mosolyogva és köszönve, hogy az is lehetett…

aztán majd milyen jó lesz sok év múlva visszaolvasni – milyen különös dolog lesz, ha esetleg a saját gyerekem olvas majd benne magáról – s róla is annyit lehetne írni, és csakis, csakis csupa jót, de most inkább több bennem az aggódás, mint a nyugalom.. de majd idővel…

Olyan jó lenne már néha egy kis csend,

nem elfutni a gondok elől, csak egy kis pihenő,

görcsök nélkül levegőt kapni,

kicsit letenni a kétségbeesést,

helyet találni a megválaszolatlan kérdéseknek,

kicsit csak a napos oldalt látni,

hagyni pihenni a gondokat - és viszont,

tudni csak örülni, nem gondolni másra,

levetkőzni a kétségeket,

a reménytelenség sápadtságát,

nem hallani a kiszolgáltatottság hangtalan kiáltásait..

szeretném, ha a múltam temetett fejezetei

nem hasítanának belém ilyen hirtelen,

ha a sarokban nem bújna félelem…

Zűrzavarok és káosz… azok az „azt sem tudom sírjak, vagy nevessek” azon, ami történt helyzetek, miközben tele vagyok aggódással Egyetlenemmel, Kicsi Kincsemmel kapcsolatban.. olyan reménytelennek tűnő helyzet, amelyen az íróasztal mögül nem (sem) lehet a legjobb szándék mellett sem segíteni.. talán a gyakorlati tapasztalat, talán a szélesebb körű ismeretek, talán… annyi talán és annyi megoldásra váró kérdés.. nem szeretem azokat a helyzeteket, amelyek túlnőnek rajtam, amiket nem tudok önerőből megoldani, még ha az elején úgy is tűnik, hogy túl nagy falat, annál jobban inspirál a megoldás irányába, most mégis megálltam ma.. már az este kezdtem úgy valamilyen szinten feladni, ma viszont beismertem, hogy időlegesen feladtam a harcot, jobban mondva nem is, mert soha, csak most már tényleg nem megy egyedül..

Kinek mikor mi hoz enyhülést a fájdalmakra, mikor kell egyedül lenni és mikor nem szabad… most valóban egy kicsit össze kell szednem magam, túllépni a büszkeségen mellesleg, -fejet fel, ki a vízből, tartanom kell magam- s közben elgondolkodni ismét-újra-sokadjára, felmérni a lehetőségeket, mérlegelni a következményeket.. aztán néha csodálkozom, hogyan is jutottunk idáig, s milyen nevetséges néha az egész, főleg akkor, amikor magukat „óverdetop”-nak képzelő emberek vagdalkóznak olyan jogi kifejezésekkel, amikről ezek szerint fogalmuk sincs.. néha valóban nem tudtam ma, hogy sírjak vagy nevessek, talán ez már a tragikomédián is túltesz.. mert ugyan néha már szó szerint röhejes az egész, azonban ijesztő az emberi butaság ekkora mértéke.. s nem csak butaság ez, mert társul itt ehhez már rosszindulat, bosszúvágy és valami, az ép elmén túli is…

Öregszem… bocsánat, tapasztalok.. (tetszett ez így nekem régen nagyon.. amellett valóban így van és jobban is hangzik..:) )

Tapasztaljuk az idő múlását. Mert hát az telik.. sorba szedem néha a „dolgaimat”, jönnek az évszaknak megfelelően becézett „lomtalanítások” – igyekszem rendet rakni magam körül és a falakon belül is…

Néha eszembe jutnak a könnyekig nevetésre késztető régi történetek.
Hát, hogy nem fiatalodunk, legalábbis éveink száma az növekszik, legjobban gyermekeinken nyomon követhető.. (már azzal is, hogy az ő éveik száma szintén nő.. ) Napról napra produkálnak valami újat, meglepőt. És időnként rácsodálkozunk ama roppant egyszerű tényre: repül az idő.. De hát Kicsi Kincsem még mindig kellően gyerek, azért néha még okoz meglepetéseket. Bár a „tantónénik” szerint is másak a mai gyerekek, mint mi voltunk annak idején – de egyrészt úgy tűnik ez nem is volt olyan régen, másrészt pedig tényleg nagyon más világba születtek és ez ellen ugyan nem sokat tehetünk. Adjunk nekik egy helyesnek vélt értékrendet, próbáljunk velük minél több időt eltölteni és lehetőleg beszélgessünk. Egyrészt „döbbenetes” dolgokat tudhatunk meg, és reménykedem abban is, hogy évek múlásával is megtérül a most befektetett idő és energia. Mert ha eszembe jutnak a saját kamasz éveim, akkor emelem kalapom édsanyám előtt és hajolok előtte földig, azon túl pedig, ha belegondolok, mennyi mindenről nem is tudott, hááát.. akkor kezdem törölgetni a homlokom…

Jókat mosolygunk kissé kusza dolgain és kérdésein: nem könnyű „kiskamasznak” lenni.. mert hát már nem is kicsi, de még nem is igazán nagy, még nem olyan „igazi” „kamasz” vagy „tinédzser” (:D) és ilyenkor döntse el az ember mit felel egy roppant egyszerű kérdésre: „De hát hogyan lehet valakinek gyereke, ha nem is házas?!” :D

Tényleg könnyebb akkor írni, ha negatív a téma.. ha örömhír van, akkor az együtt örülés megy jobban…

Kedves barátnőm és az ő jó híre.. egy olyan igazi öröm, azt hiszem tényleg az egyik legnagyobb az ember életében… és szívet melengető érzés az elsők között tudomást szerezni róla és együtt drukkolni, hogy rendben legyen minden… ez egy olyan dolog, amit köszönök… és amiben tudok, igyekszem mindenben segíteni…:)

És a saját kis fényem is látszani tűnik lassan az alagút végén.. bár írni ritkán sikerül mostanában, azért nem unatkoztunk.. volt egy kis nyaralás is, hát igen, azt visszasírja az ember, és nem csak azért, mert lassan letelik a szabim, hanem… jó lenne mindig így… ha nem kellene kettészakadni folyton.. itt is és ott is… jó volt együtt lenni egyszerre, egy időben, egy helyen azzal a két emberrel, akik a „legfontosabbak az életemben” lista vezető helyein szerepelnek…
Szeretem azt a környéket, feltöltődtem már azzal is, hogy csak néztem, nézhettem azt a megannyi zöldet, az erdőket, a hegyeket, nem volt muszáj és határidő és munka, csak pihenés, kötetlenül…
Jó volt együtt elaludni és együtt ébredni.. csak egészen egyszerűen együtt lenni – nem tudja az, hogy mit jelent mindez, akinek bármikor megadatik…
De ilyenkor, egy kis remény is annyi erőt tud adni, gyógyír a mindennapos hülyeségek ellen, mert elég hajmeresztő és idegőrlő dolgok vannak mostanság (is) az életünkben, szóval kis örömök nagy boldogságok… aztán majd minden kiderül…

„Isten várakozói” – Jókai Anna szavaival élve, aki azokat nevezte így, akik még nem találták meg a párjukat…

az egyedüllét, a magány, a várakozás...

sokat gondoltam erre mostanában, nem is szomorúan, inkább csak megnyugvással... arra, hogy talán tényleg túlvagyok a harcokon.. legalábbis egy részén..
harcoltam önmagammal is.. meg a nagyvilággal.. és a harcok még nem értek véget, de nem is vártam mást…

"Isten várakozói"... ízlelgettem a szavakat.. és közben arra gondolok, amit érzek.. olyan ez, mint hazatérni.. ahol ismerős minden zaj, nesz és illat, ahol biztonságban vagy, ad egy olyan nyugodt légkört... persze tele van ez ezernyi izgalommal is, de már egy biztos pont :) (L)

 Az egyedüllét.. a választott és kényszerű formája… De mit ér az ember, ha megkeseredik olyan dolgok miatt, amiben bűntelen? Csak hát menetközben...

Várjuk beteljesületlen álmaink csodáját. Mennyire „gyerekké” tudunk ekkor válni néha, nem segítnek az észérvek, nem kap helyet a racionalitás, a logika, hiszen az érzéseinknek ezekhez ugyan semmi közük… Gyakran olyan görcsösen akarjuk, hogy sikerüljön, hogy ideges kapkodásainkban csak önmagunkra figyelve nem is látjuk meg azt, ami így szépen elsétál mellettünk.. aztán kapunk még egy lehetőséget...

Várakoznunk kell és megtanulunk azt, mert egyszer úgyis mindennek eljön az ideje és mindennek megvan a célja, értelme. A várakozásnak is. A konzekvenciák levonása, a tanulás – önmagunkról leginkább.. És a „gyász idejét” valóban nem lehet lerövidíteni..

 Minden korban mást és mást jelent ez szerintem, ember, kor, érettség és élethelyzet-függő..
saját várakozásaimra gondoltam... mert a várakozás alatt annyi, de annyi arcunk van... várakozunk türelmesen, türelmetlenül, aztán egyre inkább akképp, aztán perlekedünk a sorssal, néha megadjuk magunk, a várakozás, az effajta várakozás talán inkább egy folyamat, ami végén megnyugszik az ember, hogy józanul tekinthesse át az elmúlt időszakot, hogy egyre inkább tisztában legyen önmagával és azzal, hogy mire is vár, talán kicsit az értékrendek is átrendeződnek.. nem is tudom, csak jár az agyam, kavarognak a gondolatok és levettem a pórázt az ujjaimról...

 A várakozás  értéke – vajon gondolunk-e arra, hogy a várakozásnak értéke van – ami aszerint változik, hogy mi a várakozás tárgya…

 ”A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettől kezdve elindul a láncreakció, a férfi és nő elkezd játszani.

De ami előtte volt- a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte őket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy. Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nő beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.

Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerű úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetőséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával.”  (Paulo Coelho - 11 perc)

Nagy kérdések és fontos válaszok.. néha szavak nélkül... válaszút és elhatározások.. az érzések és a józan ész… vágyaink és a realitás.... amit szeretnénk és amit lehet… túl korán vagy már késő… jaj, jaj, hogyan is lenne jó… ritka az, amikor elakad a szavam és nem is tudom, hogyan mondjam.. megesik, de ennyire...

Tudom, mit szeretnék és lassan körvonalazódik a hogyan… de ilyenkor akaratlanul is jönnek, jönnek a kérdések.. a válasz már biztos és nem most született… a többi részletkérdés.. most már nyugodt vagyok… :)

Majtényi Erik: Virágének

Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.

Szándék szándékot
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.

Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.

Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
a ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz, és
amitől félek,
amiért élsz, és
amiért élek.

Egy-egy beszélgetős este (szóban vagy gép előtt) kellően el tud látni továbbgondolást igénylő kérdésekkel…

Az aktuális téma az elválás-elengedés-múlt – no és a tanulságok.. mert hát aaaz.. no, az mindig van… bár ne lenne néha ennyire keserves…
 

Bizonyosan szükséges egy megfelelő szintű érzelmi/értelmi érettség arra, hogy az ember le tudja- és akarja tudni lezárni a kapcsolatot és levonni a tanulságokat... egy élő és egy volt kapcsolat során ugyanúgy…. És hogy képes legyen arra, hogy elengedje a másikat.. de ehhez nem csak az a bizonyos érettség szükséges, hanem hogy szeressük annyira a másikat, hogy akarjuk boldognak látni, ne csak az önsajnálattal és a „ha az én tehenem megdöglött, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is”, „ha nekem fáj, ne legyen jobb neked sem..” mottóval legyünk elfoglalva..
 

Persze van egy periódus, amikor megpróbáljuk elfogadni, hogy vége.. kell idő a fájdalomnak is, mert még ha békében történik is az elválás, akkor is fáj. Mert visszagondolva azért mindig vannak szép emlékek is és mégis csak volt valami közünk egymáshoz.

De vannak, akik képtelenek szépen befejezni.. van akinek csak simán tovább tart elfogadni és vannak, akiknél a viselkedésük már a normalitás határát súrolja.. erről tudnék mesélni, de inkább nem szeretnék…

Persze, hát jött a kérdés, hogy miért is mindig abba a pasiba botlunk, akibe nem kellene.. főleg, ha kínlódik az ember, mert a másik nem akarja elengedni, képtelennek érzi magát rá, s lehet, hogy valóban az is.. önhibájából és azon kívül is.. mázli kell az ilyen típust elkerülni… De hogy miért is jövünk velük össze.. nem is tudom.. mert az elején még nem olyannak látszanak... megmozgatnak bennünk valamit, a lelkük jobbik felével.. ez reményt ad nekünk, hiszen az ember folyton igyekszik, néha nem is tudatosan, néha nagyon akképpen, megtalálni a párját az életben.. aztán amikor még csak a rózsaszín köd van, meg a hormonok és a tündérmesék, akkor igyekszünk bármit megtenni, hogy az álmaink valósággá váljanak.. pl hiszünk, bízunk, aztán újra, aztán még mindig, aztán már nagyon nem kellene hinni a jóban meg reménykedni, de mii... mi megmutatjuk, lásd meg világ, lásd meg hazugsággal traktált lelkem, hogy mégis csak jó lesz, mégis, mégis, csak úgy lesz, ahogyan mégsem...

Aztán eszmélünk és igyekszünk kilábalni (lehetőleg maradandó sérülések nélkül – talán túl naivan) a kapcsolatból.. kinek hogyan sikerül.. Csak egy valamit nem szabad soha elfelejteni, a tanulságokat… és szépen sorra véve a dolgokat lassan-lassan szembesülni saját tökéletlenségünkkel.. onnantól már talán tényleg van remény…

És hogy a másik mikor lép át saját önzésén, az már csak rajtuk múlik.. vagy hogy a sors sodor-e az útjukba egy másik „áldozatot”.. De addig rúg, vág, vádaskodik, ott árt a másiknak, ahol tud, képtelen elfogadni a döntést, amit talán ő hozott, nem mi… és a hiba, aaaz mindig a másikban van…

viszont egyébiránt a legnagyobb baj az, hogy amikor a tükörbe néznek, akkor sem a valóságot látják... és amíg ez így van, addig valóban csak abban bízhatunk, hogy idővel talán jobb lesz… de lényeg az, hogy nyertünk… csak néha nehéz ezt észrevennünk..