Nem vagyok vallásos, nem is leszek talán, ahhoz túl racionálisan nézem a dolgokat. Velem született rendellenességek egyike - a nagyfokú önállósággal, túlfejlett igazságérzettel és a nagyra nőtt önérzettel együtt.. a büszkeség terén is hasonlóan állok.. (De állítólag még túlélhető vagyok..) Tanított az élet már annyi alázatra, hogy tudok bocsánatot kérni.. látom a hibáimat, belátom, ha tévedtem - legalábbis igyekszem és jól is, meg szépen élni.. Tudatosan, másképp nézem az életet, előtérbe helyezem a "van"-t a "lehetne még"-gel szemben, de terveim mindig vannak a jövőre nézve. Ezek mellett próbálom kellő szigorral okosan szeretni egyetlen csemetém, szeretnék neki mindent megadni és nem csak ami kézzel fogható..
Sok mindent elvett már tőlem  a sors.. De mi kell még? Egészen jól alakul az életünk, lassan megnyugodhatnék. Vannak fájó pontjai az életemnek, két dolog nagyon, de eddig még mindig tudtam előre nézni, megkeresni azt, hogy mit kell még tanuljak. És a mérleg valóban mindig kiegyenlítődik. Ami elveszett, ahelyett mindig jön más, új, kárpótol bennünket a sors, csak legyen az ember türelmes. Nem is tudom.. tanulás mellett még mit látok a dolgokból. Megéltem már annyi rosszat.. de soha nem adtam fel, mindig kimásztam a sárból.. Most viszont tehetetlennek érzem magam, és ez a sírásig dühít. Tudom, hogy fél év múlva jobb lesz... csak az áthidaló megoldás hiányzik. És hiába hirdetik a nagy szavakat, az apróbetűs részben ott a buktató...
Nagyon régóta önellátó vagyok.. önálló gyerek voltam, nem is tudok más lenni.. Emiatt kezelem ennyire nehezen az olyan helyzeteket, amiből nem tudok egyedül kimászni.. Nem mondom, hogy nem vagyok csapatjátékos, de már nagyon régóta egyedül alakítom az életemet. Legalábbis a főbb irányvonalat és a lehetséges mértéket tekintve. És nem is kellene nehezemre esnie segítséget kérni, amikor nem a saját hibám miatt vakarom a fejem. Mégis nehezen megy...
Talán a végén mégis csak ezt kellene megtanulnom - segítséget kérni, amikor nagyon muszáj és hagyni segíteni azt/azokat, aki szeretne/szeretnének. Méégis csak megvan az értelme mindennek. No, most ettől nem lettem vidámabb, mert fél év az még sok idő, hogy tényleg úúgy legyen és tényleg együtt, de sajnos nem csak az én fejem fáj és nem hiszem, hogy egyedül csak én gubbasztottam a konyhában fél kettőkor éjszaka.
Elszomorít az, amit látok. Nem szoktam politizálni, nagyon távol áll tőlem. Megalkotom a véleményemet és maximum szűk körben megosztom - ennyi. Beismerem, hogy a háttérinformációm és rálátásom a dolgokra, a gazdasági életre nem teljes (nem is vagyunk mindig kellőképpen tájékoztatva véleményem szerint és ugye nem oktatják a közgazdaságtant az általánosban), kívánnivalót hagy maga után - emiatt sem teszem. De egyszerűen felháborítónak tartom, hogy míg rengeteg hozzám hasonló ember/család szenved és látja egyre kilátástalanabbul a jelen helyzetet és a jövőt, addig másnak elképzelése sincs arról, hogyan is zajlik a gazdasági válság "alsóbb" körökben... Nem tudom, hogy mennyire lesznek okosak a "nagyok", nekem van, aki segít, mégis nagyon nehezen merek megnyugodni...
Ez egy nagyon régi szám, de szeretem...