az egyik legnagyobb dolog, amit adhatunk és kaphatunk az őszinteség… amikor már nem számít, mert nem számíthat, hogy a másik mit gondol, mert csak az igaz számít, van, amikor már kegyes hazugságok sincsenek, mert nem kellenek… s ennyire őszinték csak kevés emberrel vagyunk igazán tényleg…
de néha ez nehéz.. mert van néha valami megfoghatatlan érzés a dolgok mögött… amit tudsz te is, tud ő is.. és mégsem adunk neki hangot, elég, ha tudjuk… s jó érzés tölti el az embert, ha hiheti ugyanarra gondolunk mindketten… s ilyenkor szükséges már nem hangot adni ennek.. elég csak úgymond egymásra nézni… (ha lehet..)
viszont kísértenek a múltból a kimondatlan szavak.. amiket nem mondtam el, érzések, gondolatok, amiket nem osztottam meg, ami végérvényesen, örökre elveszett… s nincs emberi tudás, szándék, s lehetőség, hogy visszahozzuk az időt, elmúlt, s nem csak az, ő is.. fájt, feszített sokáig, de már rég volt, mindössze egy keserédes emlék, ami néha-néha előkerül a múltból, de az érzés még ma is fájdalmasan hasít belém: amikor tudtam, hogy már nem lehet, s mégis kereste szemem a megszokott helyeken…
nem akarok többé kimondatlan szavakat… azt akarom érezni, hogy nyugodt a lelkem, s béke van benne… hogy nem feszít semmi, s lehetnek konfliktusok, mégse maradjon senkiben tüske – bennem sem, soha nem vágytam ennyire erre, mint egy jó ideje… eseménydús múltamban történt sok minden, s kellett ennek idő is, míg az ember nem csak megéli, meg is érti talán, mi emberi léptekkel érthető… és néha vitázom a sorssal, hogy mi miért van és miért pont én, s meddig még… de el kell fogadni azt, amit lehet.. megpróbálok úgy élni, hogy aki fontos nekem, annak tudjam adni magamból azt, amit kell, s hogy az a néhány ember úgy gondolhasson rám, mint én rájuk…
s lehetek még mindig zizzent talán, hogy itt és így, de néha kell ez, mert néha nehéz lenne szemtől szemben elmondani dolgokat, s lehetőség sincs mindig, de így, itt, érti az, kinek szólnak a sorok és nekem is könnyebb talán… :)
