Ezt a számot most csak úgy.. nem mintha aktualitása lenne (szerencsére), csak a harcokban kell pihenni néha és az én lelkem a zenével tud leginkább..  (na, jó, azért van még egy-két dolog a listán…:) ) ez valahogyan egy örök kedvenc.. hogyan, mennyire is tud sííírni a zene…

Addig is gyűlnek a gondolatok, telnek a papírok, oldalak…

Mert aztán mindig csak nagy levegőt kell venni és menni tovább… ha körülnézünk magunkon, a barátainkon keresztül is csak magunkat láthatjuk…és érdekes néha, hogy milyen dolgokból tudunk erőt meríteni… mi tud lendületet adni.. néha a nehézségek, a harcok visznek tovább… csak az fáraszt néha, ha ugyanazt a csatát kell újra és újra megvívni és van időnként, hogy úgy tűnik, hogy már soha nem lesz vége… mert mindig kezdődik elölről, a téma marad, a módszerek, az eszközök lesznek csak dúúúrvábbak… én pedig birka türelemmel tűröm, tűröm egy darabig, de néha elszakad a cérna… és akkor… no, az ilyeneket jobb lenne kihagyni… akkor ássuk ki tényleg a csatabárdot… de én olvasom az apró betűs részeket is…

Furcsa kettősség játszik velem néha.. Hogyan is lehet egyszerre függetlennek is lenni, ugyanakkor függeni, csak úgy, ahogyan szeretnék, mert ha szeretünk, akkor ez valamilyen szinten elkerülhetetlen, rendíthetetlennek és a végletekig őszintének lenni… erősnek lenni, amikor nem is, támaszt adni, amikor olyan esendőek vagyunk, s kétségbeesetten kapaszkodunk, miközben fél az ember, hogy mocsárharcot vív, s mint a fuldokló kapálózik, s eközben egyre lejjebb süllyed…

Erősnek lenni, harcolni, mindeközben nem nem észrevenni a fontos dolgokat, amelyek apróságoknak tűnnek, erősnek lenni, s közben szeretni, gyenge nő maradni, támasz lenni, egyszemélyes intézmény a nap 24 órájában… megharcolni a külvilág mellett a saját lidérceinkkel, önmagunkkal, győzedelmeskedni a kintről érkező támadások ellen, s eközben még mindig önmagunk maradni, meghagyni a lelkem az örök decembernek…

De aztán valahogyan mindig előrébb jutunk, ki a partra, néhány álmatlan, alvatlan éjszaka, és a lomtalanítással a helyére kerül minden és mindenki.. legalábbis elméleti síkon… aztán a nagyobb munka azután jön, de ha már tiszták a gondolatok, akkor csakis előre…

Jogok és kötelezettségek… no, hát nekem is van, mindkettő… és élek is vele… csak hátborzongató érzés, hogyan lesz valakiből ennyire idegen...