Azért már jobb, mint volt.. mérföldekkel.. szinte már „ég és föld”…

Amikor így zajlanak az események, és igen negatív előjellel, hát azért nekem is kell néha egy-két nap erőt gyűjteni.. eddig még mindig sikerült..

Néhány kellemetlen esemény olyan rég feledett (talán inkább csak feledni vélt) emléket, érzést idézett fel bennem, amit szívesebben tudtam volna egy nyomasztó álomnak, ami után felébred az ember.. de rá kellett jönnöm, hogy azért ezek szerint netán (ismét) tévedtem…

Érdekes gondolaton merengtem a közelmúltban… mely szerint a rossz emlékeket, a fájdalmakat – s itt inkább a fizikai fájdalmakról szólt a történet – nehezebben tudjuk felidézni, mint a boldogságokat.. nem is tudom.. utóbbiakat szívesebben teszem, az tény, és majdnem egyet is értettem a fenti állítással.. egészen az előző hétvégéig… valóban, sokkal intenzívebben tudjuk átélni a kedves pillanatokat.. persze vannak dolgok, amik a mai napig is fájnak, amiktől mindig is keserű lesz a szám íze, de lehet az is, hogy ez csak lelkiállapot kérdése, okoztam magamnak is meglepetést a nyáron, cáfolandó a fenti sorokat.. szóval van úgy, hogy az érzések, gondolatok csak időlegesek, nem örök érvényűek.. no, mennyire igaz, hogy soha nem mondd, hogy „soha”…

Lényeg az, hogy leértem a hullámvölgy aljára és onnan már csak felfelé vezet az út..:)
Ítéletre várt a blog is – kis híján abbahagytam, szűnt az igénye az itteni írásnak.. aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem.. (Könnyebb elviselni a fájdalmainkat, mintha leírva kicsit elmúlnának) Max. ritkábban írok és igyekszem csak a pozitív dolgokat gyűjtögetni.. a mindennapokat van kivel megosztani (L) és van ezzel kapcsolatban bennem nagyon valami ott a háttérben, de még nem szavakra készen.. szóval erről nem is tudok úgy írni.. mármint tudok, de hát azt nem biztos, hogy itt..:D Kiadtam már így is magam, lehet, hogy néha talán jobban is, mint kellett volna… de nem bánom, és nem bántam akkor sem.. valamilyen elviselhetetlen, csillapíthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy a bennem kavargó érzéseknek hangot adja, hogy elmondjam az örömöm, bánatom.. ha valakit szeretek, ha nyűgös vagy éppen dühös vagyok, néha csak jó volt mesélni, s nem is mindig egy címzetthez szóltak a sorok, de azt hiszem talán értette, akinek kellett…

Van úgy, hogy néha hiányolunk valakit az életünkből.. egy régi „arcot”… aztán telik az idő és ez egy olyan helyzetet teremt, ami után már csak egy út van és nem nézünk vissza, vagyis hát igen, szépen mosolyogva és köszönve, hogy az is lehetett…

aztán majd milyen jó lesz sok év múlva visszaolvasni – milyen különös dolog lesz, ha esetleg a saját gyerekem olvas majd benne magáról – s róla is annyit lehetne írni, és csakis, csakis csupa jót, de most inkább több bennem az aggódás, mint a nyugalom.. de majd idővel…