Nehéz napom volt tegnap… ennek megfelelően el is fáradtam rendesen, de inkább lélekben, mintsem hogy testi fáradtságról lett volna szó.. bár szívesen lapátoltam volna egy vagon szenet… :)

A várakozás nem igazán mindig az erősségem, valahogy ez most nagyon őrölte az idegeimet is… mégis inkább húztam volna tovább, pedig tudom, hogy az ilyet nem jó…

De bevallom őszintén: féltem.. féltem, úgy igazán és nagybetűsen – és emiatt dühös voltam magamra… és úgy komplett zaklatott voltam – ez nem egy túl előnyös lelkiállapot..

Vannak dolgok az ember életében, amiket inkább kihagyna – ez is olyan volt.. illetve valaminek a kezdete.. aztán, hogy a folyamatnak milyen előjele lesz.. ez már nem feltétlenül rajtam múlik, de sajnos (vagy mégsem) aktív résztvevője leszek én is… Szeretem irányítani a saját életem - ez az önjáróság egyik alaptétele… de most olyasvalaki fog beleszólni az életünkbe az íróasztal mögül, aki nem élt velünk az elmúlt 10 évben… és ezt a tényt tekintve nem repesek a boldogságtól.

Néha úgy érzem kell erről, ilyenekről beszélni, csak nehéz.. bár amíg így érzek, addig talán még mindig nem vagyok túl a múlton igazán.. temetgetem folyton, jó részén már valóban túlvagyok és mára már tényleg, köszönöm, valóban jobban vagyok.. csak amikor régi sebek szakadnak fel.. a láthatatlanok.. mert ami látszott az elmúlt.. de van, ami nem fog soha.. nem gondoltam volna, hogy még most is így tud néhány dolog fájni.. és az önjáró ember is lehet törékeny.. bár talán az, hogy mára már megnyugodott a lelkem, az adhat okot ptimizmusra..:) Reggel felkeltem és (remélem) már nem látszott rajtam (annyira).. mert egyébként sem lehet, hiszen itt a lányom… és sokat ad az is, hogy tudom: van néhány ember, akibe kapaszkodni lehet..