Egy-egy beszélgetős este (szóban vagy gép előtt) kellően el tud látni továbbgondolást igénylő kérdésekkel…

Az aktuális téma az elválás-elengedés-múlt – no és a tanulságok.. mert hát aaaz.. no, az mindig van… bár ne lenne néha ennyire keserves…
 

Bizonyosan szükséges egy megfelelő szintű érzelmi/értelmi érettség arra, hogy az ember le tudja- és akarja tudni lezárni a kapcsolatot és levonni a tanulságokat... egy élő és egy volt kapcsolat során ugyanúgy…. És hogy képes legyen arra, hogy elengedje a másikat.. de ehhez nem csak az a bizonyos érettség szükséges, hanem hogy szeressük annyira a másikat, hogy akarjuk boldognak látni, ne csak az önsajnálattal és a „ha az én tehenem megdöglött, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene is”, „ha nekem fáj, ne legyen jobb neked sem..” mottóval legyünk elfoglalva..
 

Persze van egy periódus, amikor megpróbáljuk elfogadni, hogy vége.. kell idő a fájdalomnak is, mert még ha békében történik is az elválás, akkor is fáj. Mert visszagondolva azért mindig vannak szép emlékek is és mégis csak volt valami közünk egymáshoz.

De vannak, akik képtelenek szépen befejezni.. van akinek csak simán tovább tart elfogadni és vannak, akiknél a viselkedésük már a normalitás határát súrolja.. erről tudnék mesélni, de inkább nem szeretnék…

Persze, hát jött a kérdés, hogy miért is mindig abba a pasiba botlunk, akibe nem kellene.. főleg, ha kínlódik az ember, mert a másik nem akarja elengedni, képtelennek érzi magát rá, s lehet, hogy valóban az is.. önhibájából és azon kívül is.. mázli kell az ilyen típust elkerülni… De hogy miért is jövünk velük össze.. nem is tudom.. mert az elején még nem olyannak látszanak... megmozgatnak bennünk valamit, a lelkük jobbik felével.. ez reményt ad nekünk, hiszen az ember folyton igyekszik, néha nem is tudatosan, néha nagyon akképpen, megtalálni a párját az életben.. aztán amikor még csak a rózsaszín köd van, meg a hormonok és a tündérmesék, akkor igyekszünk bármit megtenni, hogy az álmaink valósággá váljanak.. pl hiszünk, bízunk, aztán újra, aztán még mindig, aztán már nagyon nem kellene hinni a jóban meg reménykedni, de mii... mi megmutatjuk, lásd meg világ, lásd meg hazugsággal traktált lelkem, hogy mégis csak jó lesz, mégis, mégis, csak úgy lesz, ahogyan mégsem...

Aztán eszmélünk és igyekszünk kilábalni (lehetőleg maradandó sérülések nélkül – talán túl naivan) a kapcsolatból.. kinek hogyan sikerül.. Csak egy valamit nem szabad soha elfelejteni, a tanulságokat… és szépen sorra véve a dolgokat lassan-lassan szembesülni saját tökéletlenségünkkel.. onnantól már talán tényleg van remény…

És hogy a másik mikor lép át saját önzésén, az már csak rajtuk múlik.. vagy hogy a sors sodor-e az útjukba egy másik „áldozatot”.. De addig rúg, vág, vádaskodik, ott árt a másiknak, ahol tud, képtelen elfogadni a döntést, amit talán ő hozott, nem mi… és a hiba, aaaz mindig a másikban van…

viszont egyébiránt a legnagyobb baj az, hogy amikor a tükörbe néznek, akkor sem a valóságot látják... és amíg ez így van, addig valóban csak abban bízhatunk, hogy idővel talán jobb lesz… de lényeg az, hogy nyertünk… csak néha nehéz ezt észrevennünk..