“Ma van az a nap, amikor megünnepeljük a pillanatokat – megállunk, hogy érezzük a napfényt, és saját szivárványt építünk. Ma van az a nap, amikor megünnepeljük a lehetőségeket, és nekivágunk saját kalandjainknak. Ma van az a nap, amikor élünk és nem aggódunk, amikor megünnepeljük az örömöt, amikor időt találunk álmainkra, és arra, hogy higgyünk a csodákban.” (ismeretlen szerző)

  Két hét telt el. A dolog ambivalens sóhajokat kiváltó mivolta azonban az egymás iránti érzéseinket még inkább pozitív irányba terelte - ha ez még egyáltalán lehetséges :D

Bővebben talán legközelebb...

Telnek a napok, hetek – aztán a hónapok is észrevétlenül. Mozgalmas életet élünk, vagyis hát inkább intenzívet, emiatt annak is örülök, ha a verbális kommunikációm elégségest kap az élet iskolájában, az írás marad az utolsónak. Még mindig munkamán vagyok, hiába… és itt kellene még sorolni, hogy (remélem látszik) családmán, hobbimán, stb.... Szeretem azt, amit csinálok, emberek között lenni és ez az elmúlt másfél év után már valahogyan természetes, hogy részem az, amit csinálok – sokkal többet fektettem bele magamból, (időt, energiát) családból, hogy ne menjen jól. Olyan ez is, mint egy házasság, hiszen rajtunk múlik, kevesen vagyunk, az emberi tényező, az emberi kapcsolat nálunk szinte mindent visz (illetve hoz.. :) ) De talán erről máskor.

Szóval munka van, de azért család is. Igaz, kicsit mormotább vagyok, mint régen voltam, de azt hiszem a napi átlag min. 10 óra munka után ez azért nem is csoda, főleg, hogy gyakran csúszik bele hétvégébe is.

Szépen vagyunk, magyarázkodom magamnak, hogy miért nem jut több időm írni, miközben lenne miről, mert ugye nálam a kérdés, kérdezés, azok boncolgatása az mindig is lételem volt. Érteni akarni persze nem különös dolog, nem is egyedi. Nem hiszek igazán a horoszkópokban, de az talán nem újdonság, hogy bizonyos jegyeknél az egyszerű dolgok sem mindig evidensen azok… :D Jó, hát díszes  családi örökséggel (ökörséggel? :D) indulva mindig is önjáró voltam és mindig is szükségem volt időre megélni dolgokat, bele- és mögé látni aztán tovább is, kialakítani saját kis világomat a valóban. Ez most sincs másképp.

De jól vagyunk. Örülök. Hálás vagyok, hogy végre…

Régi kedves barátnőm köszöntött így - kellően találó így a "krisztusi korba" lépve. :)

Kaptam kedves sorokat, telefonhívásokat, ezért ismét megfogadtam, hogy ezentúl több időt próbálok szánni a barátokra. És a családra. És a kikapcsolódásra. És a kilóméteres "szeretnémmegcsinálni" dolgokra - a gyöngyözésre, olvasásra, festegetésre, kreatívkodásra... szóval ebbe inkább ne is menjünk bele.. :)

Szeretnék Bonntól Ciprusig mindenkinek egy naaagy virtuális ölelést küldeni, aki "megérdemli" (no, jó, egyesek majd nem virtuálisat kapnak.. :D) ezzel a kis vidám dallal, ami szintén egy apróság, mégis jobb kedvre deríti az ember(lányá)t. 

A múlt héten mi is átestünk a náthás, torokfájós, szétmegyafejem állapoton. Kicsi Kincsem pénteken kezdte - bár láza nem volt, elég ramatyul nézett ki. Szombat reggel a szemeszterindító első kinek-mi-gondja konzultáció előtt - mivel a házipatika 10 éves gyerekre hitelesített készletét majdnem teljesen feléltük - irány a gyógyszertár. Nem voltak sokan, épp csak egy ember volt előttem a sorban, de kicsit lassan haladt. Evidensen késésben voltam, emellett az sem dobott fel, hogy a gyerek nem lát ki a fejéből. Ekkor hangzott el az, hogy "ne haragudjon, megengedné, hogy maga előtt kiváltsam a receptemet?" a hanghoz egy idősebb néni tartozott. "a sütőben hagytam a süteményt". Nagy levegő egyszer, aztán még egyszer... "én pedig beteg gyereket hagytam otthon, de ha tetszik gondolni, tessék elém állni..." és a néni úgy gondolta, hogy neki tetszik... aztán pedig megosztotta a gondolatait a pénztárossal (még szerencse, hogy én nem tettem), hogy még hétfőig elég a gyógyszere, de biztos, ami biztos...

Ezek után visszafogtam magam (és nem gáncsoltam el), gyorsan megvettem amire szükségünk volt - azt jobbik felem hazavitte, miután engem kirakott a sulinál. Én pedig háboroghattam magamban még kicsit, hogy hogyan lehet ilyen valaki, kérdés-e a beteg gyerek kontra tepsi sütemény... Persze nem általánosítok, csak már éppen a kirívó esetektől van ki a könyököm... 

Nem tudom miért éppen most volt így… nem az első vagy második, sokadik alkalommal voltunk „otthon” az elmúlt bő egy év alatt, de soha, soha nem volt ennyire rossz elindulni. Tavaly talán még az újdonság varázsa volt erősebb – arra emlékeztet, amikor Kicsi Kincsem szokott be az óvodába. Az első héten minden rendben („Megjöttem!” felkiáltással szaladt a konyhás néni ölébe), még a másodikon is, aztán a harmadikon volt az, hogy „Ne mááár, ez most már mindig így lesz???” Talán a tudat, hogy idén már csak kétszer tudunk menni, talán a fáradtság, nem tudom, de nagyon összeszorult a gyomrom, amikor elindultunk. Hiába van szinten minden nap telefon, az mégsem olyan.. sok a kilométer, kevés az idő… valamit áldozni kell, mindig… Nem adnám a mostot, az ittet, az együttet semmiért, tudtam előre, hogy mivel jár és nincs is ezzel semmi gond.. Csak egyszerűen az előző életemből hiányzik néhány dolog, amit akkor is nehezen hagytam ott, ami miatt sírt az egyik szemem, míg a másik nevetett…

No, de harcra fel, már szerda van.. :)

Néha azon kapom magam, hogy megint eltelt egy nap, egy hét, egy hónap… idestova már több mint egy év is eltelt és nem mindig úgy alakulnak dolgok, mint ahogyan terveztem, szerettem volna. Hiába gondolom át sokadjára, mit csinálok rosszul, valahogyan mégsem jön az isteni szikra, mi lenne a megoldás. Megfelelni itthon, mert akkor is a család a legelső és anyának, társnak lenne egy 24 órás műszak, noha a vágyainkkal, önmagunkkal szemben támasztott elvárásainkkal szemben maximálisan megfelelni egy teljesíthetetlen küldetés, mondhatnám mission impossible.. de azért az ember igyekszik.. csak hát ugye valami hasonlót vár el az ember főnöke – még mindig reklamálnám a tisztelt miniszter úrnál, hogy miért is nem van már az a fránya klónozás, ha az embernek egy időben és térben ennyi felé kellene szakadnia. Mert van a család és van a munka (és most arról ne is beszéljek, hogy a család mindössze hármónkat takar ebben a mostani viszonylatban és még így sem vagyok elégedett magammal – bár nincs mindig panasz, mert rendszeresek a „kis kirándulások”, mivel a család kategória azért ennél alapból bővebb, kiegészülve szülőkkel, nagyszülőkkel), no, de kérem, hol maradtak a barátok. És aztán csak kapkodjam a fejem, mikor miért kínozzon a bűntudat – hiszen arra a néhány emberre pedig már végképp nem marad idő, energia és én… Az idő telik és egyszer csak elfogy a holnap… kaptam továbbküldözgetős emilt is erről, akaratom ellenére igen szíven talált – talán azért mert valahol legbelül mardos a bűntudat, nagyon is érzem, mit veszítek napról napra.. és az egyik holnap telik a másik után… ide már olvasni is alig járok – bár Tamásom mindenben segít, támogat, egyszerűen nem megy.. néhány félbehagyott írás adja a többi fricskát, hogy még ezt se, azt se.. ez a bejegyzés sem most kezdődött íródni…

Félek attól, hogy az, ami régen fontos volt és az ma is, valahogyan fényét veszti – azaz akarjuk, de nem tudjuk hogyan. Annyi minden történik, rég beszéltük, hol is kezdjük, nem is tudom, kevés az idő, talán majd holnap… pedig kellene, lehet, hogy a másiknak nagyon is, de már valahogyan nincs idő egymásra és úgy érzem sírnivaló az egész… tudtam, hogy valamit veszítek, mert áldozni mindig kell valamit, valamit mindig adunk cserébe és amit kaptam, az mérhetetlenül nagy dolog… de hát nem is én lennék, ha elég lenne, ha nem kellene minden… de most menni kell.. talán majd holnap tényleg egy levél, egy e-mail, egy telefon… de vajon mindig lesz holnap?

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,

 az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

 
S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.
 

mint ahogyan mindennek egyszer, de hagyom is inkább az örök közhelyeket..
 Lényeg a lényeg: túlestünk a költözésen.. mármint a város-város viszonylatában végzett logisztikai folyamaton. A lakáson belüli "találjunk helyet mindennek" (jelenleg) kétszemélyes mozgalom lelkes tagjaként reálisan felmérve a terepet derűsen jegyeztem meg, hogy talán karácsonyra készen is leszünk... erre reagált kedves barátnőm azzal, hogy pakolgatni ráérünk - ott az egész élet... Ebben persze igaza is van - és remélem, hogy mire mindennel végzünk és úgymond "be is lakjuk" a lakást, ami ugye egy hosszabb folyamat eredménye - akkor ismét tereprendezésbe kezdhetünk.. :-) de mindent csak szépen sorban... :)
Most még mindig a laptoppal küzdök (igazából írhatnék asztali gépnél is, de az kicsit nehezebben lenne kivitelezhető az erkélyen), mert folyton "rálóg" a kezem a touch-padra és alig győzöm megtalálni hová is írok ilyen nagy lendülettel... :D De mégis inkább csak ez legyen a legnagyobb problémám..
Lassan-lassan pihenni is lesz időm. Nem csak fizikailag. Túljutok a hány-zsák-van-még, mit-hol-láttam, ezt-sem-találom, ezt-hová-kellene-rakni, úúúúútálok-költözni című zenésített felvonásokon. Régóta vártam már. És jó. Nem lett volna szabad tovább várni. Szeressem az új helyzetet. Tudok a konyhaablakban reggelenként a napfelkeltét bámulni, gyönyörű, ahogyan Nap előbújik a Mátra mögül és jó este az erkélyen a lemenő Nap sugarait érezni a csukott szempilláimon keresztül. Csend, béke, nyugalom. De mindez semmi ahhoz képest, hogy jó érezni, hogy bármikor itt van velem, mindig, csak egy karnyújtásnyira...

Utolsó hetem töltöm... Kezdek éppen ezen merengeni, amikor persze megint minden nem úúúgy....

Utolsó hét, utolsó napok, elköszönések, visszatekintések, pillanatképek, emlékek... csomagolok - nem csak a lakást...
Kihasználjuk az utolsó nyugodtabb órákat, beszélgetünk kicsit és valahogyan még mindig olyan meseszerű, nem valóságos, hogy már csak 3 nap... aztán vége.. vagyis hát.. nincs vége, csak másképp...

Az "ünnepélyes", össznépi elköszönésem általam tervezett forgatókönyve is egy tollvonással át lett húzva.. de nem gond, elmondtam csak úgy, spontán, hogy mit gondolok (na, jó azért nem mindent..:D )

De hogy ma.. ma... nem gondoltam volna... elteszem emlékbe.. fotóztunk sokat és kedvesek az ajándékok is.. igaz, hogy volt közte olyan is, amit "kaptam is meg nem is", de végleges formájába kerül a héten.. :) Ezért éreztem én, hogy nehéz lesz, nagyon nehéz és jobb is még nem belegondolni. Még talpon kell lennem egy darabig, majd két hét múlva ráérek meghatódni és vörösre bőgni a szemeimet...

Nehezen haladok a pakolással, valahogyan most más.. pedig várom már igazán a közös életet, de nagyon hozzám nőttek az itteni dolgok... Emberek. És igen, ŐK nagybetűsen...

Az egyik szemem sír, a másik nevet - mint olyan sokszor... Idővel vagyok csak híján, az élet zajlik. Azt hittem jobban fogom bírni a gyerek évzáróját, vagyis hát inkább csak reméltem. Végülis nem volt olyan vészes, csak néha csuklott el a hangom. Elköszöntek tőle, tőlünk, megtettük a fogadalmakat, hogy kivel hogyan, miként tartjuk majd a kapcsolatot, azóta már skype-oltunk is, szóval semmi vész. A bizi a "szokásos" szín kitűnő ilyen-olyan dicsérettel, remélem valami ilyesféle lesz a következő is... :)
Csütörtökön a menetrend szerinti évzárós munkaértekezleten elköszöntem én is, mivel most volt együtt utoljára a szabadságolás előtt a társaság. Valahogyan nem tűnik fel, hogy a "véget élem" éppen, annyi a munka, hogy nincs idő ezen meditálni. De biztosan rosszabb lesz a jövő hét, és az azt követő...  Minden úgy zajlott, ahogyan szokott.. talán csak jobban tudtam néhány dolgon mulatni. És jött az első gondolat, abból a többi.. ez volt az utolsó (vacsora helyett) ebédem a tanszéken.. az utolsó bakiparádé.. utoljára láttam együtt (majdnem a teljes)  társaságot... (remélem) utoljára kaptam fel a vizet nagyon bizonyos megjegyzések után.. ez utóbbi kicsit elvette a kedvem, de volt, aki tartotta bennem a lelket.. július 3.
Szép csokrot kaptam, az egyik virágra egy kismadár volt tűzve. Szabadság édes madara...
Nem fog fájni letenni a lantot 5 év után.. de ismerem magam, ha nem így lenne csinálnám tovább kis szünet után.. vagy ki tudja.. Csak vihetnék néhány embert magammal.. csak párat tényleg..
Hiába írom, hogy nem szeretek elköszönni - ki szeret?... Megszokott arcaim, harcaim... Talán még nem is érzem igazán. Talán majd csak később, most fáradt vagyok már, nincs idő semmire. Megélni sem teljesen, ami lehet nem is baj - baj van sok, végeláthatatlan a sor, egyik hozza a másikat, kicsit félek az egyik csapásiránytól... De a múltkor megfogadtam, hogy nem fogom az életünket a harcokra áldozni, ne szóljon minden nap erről. Most már csak előre szabad nézni - mi, együtt, hárman... :) "live", nem "online"... :D

Most kezdődik csak igazán a visszaszámlálás. A feje tetején áll a világ, egyszerre lett sürgős minden. Néha csak kapkodom a fejem, hogy hogyan is kellene csinálni, mit előrébb venni.. És a hivatalos ügyintézés mellett még kellene egy "kis" időt a barátokra is szánni. Nem mintha a világ végére mennénk, csak ki tudja... A barátnőmmel Drezdából is tudjuk tartani a kapcsolatot, szóval nincs lehetetlen..:) Inkább csak szeretnék még együtt tölteni velük egy kis időt, mielőtt elmegyünk. Még egyszer leülni, beszélgetni, nevetni. Nem csak látogatóban majd, "egyszer", mert van egy olyan sejtésem, hogy azokat az alkalmakat inkább a családra fogjuk szánni. Fog néhány ember hiányozni nagyon, egyedül csak ezt úúútálom a költözésben..:D no, meg magát a technikai folyamatot.. sokadik költözésem/ünk lesz már, rutin aaaz van... tudom is, mivel jár. De tényleg utoljára szeretnék már költözni. És milyen érdekes dolgai vannak az embernek, hogy nem dobtam ki anno a mikrós dobozt, "hátha jó lesz még majd valamire..." felkiáltással. Jó is lesz.. :)
Aztán is...

Vártam már, mégis különös érzés.. várom már, csak jó lenne, ha kifűrészelhetnék az életemből néhány részt és vihetném magammal. Kár, hogy nem lehet...

Utolsó nyugis hétvégém volt.. próbáltam kicsit pihenni. :) Következő hétvégén pakolás, utána az utolsó hét a munkahelyen, aztán indul a menet.. Valaminek a vége valami másnak a kezdete. Közhely, de nagyon igaz és azt hiszem az életem néhány konkrét részét tekintve ezt nagyon erős határvonalként fogom kezelni. Erősíti bennem az utóbbi idők munkahelyes nyűglődései. Biztosan lesz, amikor nem így fogok visszagondolni rá, mint most, de ahogyan telik az idő, mintha az elmúlt 5 év sérelme, gondja-baja egyszerre zúdulna a nyakamba. Pedig nem így akarok elmenni, miért kell "bűntetni" azért, mert elmegyek. Az emberi viselkedés e formája deja vu-ként hat most és nagyon nem hiányzik.
De majd csak lesz valahogy.

Igyekszem inkább arra koncentrálni, mi lesz 2 hét múlva... Remélem éppen állólámpát fogunk válogatni és igyekszünk majd kissé eltérő ízléseink között az arany középutat megtalálni... és ez még csak a kezdet.. :D

Volt, amiről azt hittem, hogy az enyém volt, csak elvette tőlem valaki. Dühös voltam, kiábrándult, nem tudtam hogyan tovább, de aztán szépen lassan megnyugodtam. Aztán lázadtam, mert türelmetlen voltam. Nem értettem, nem akartam. És ismét csak megnyugodtam, mentem tovább, mert muszáj volt.
Aztán rájöttem, hogy nem is. Azt hittem, hogy az enyém volt és elvették tőlem - pedig nem, nem is volt az enyém soha. Volt valami, amiről azt szerettem volna hinni, hogy az - hiába.. Nem volt az és nem is tudott az lenni. És végülis tudtam is...
De később rájöttem, mit kerestem. Csak most/épp/általában szó nincs rá.

Az ember élete során sok hivatalban jár és sokféle hivatalnokkal találkozik. De véleményem szerint nem mindenkit lenne szabad ama székbe ültetni. Vannak életbevágó kérdések és kevésbé azok, ha szakmák szerint nézünk magunk körül.. és vannak olyan foglalkozások és "munkák", amelyeken életek múlnak. Életet menteni nem csak fizikális valójában lehet a testnek, lelke is van néhányunknak... Kellene az asztal mögött is..
Őszintén szólva kissé csalódott és hitehagyott voltam már tavaly is egy rossz emlékű "találkozás" után, amikor is kétségbeesetten, tanácstalanul elmentem "a" bizonyos hivatalba, nevesítve a Gyámhivatalba. Tanács helyett vállrándítást kaptam és a jótanácsot, miszerint oldjam meg...

Tudom, hogy mindenütt emberek dolgoznak és nem vagyunk tökéletesek. Sőt, kellő önkritikával sem rendelkezik mindenki, hogy belássa: alkalmas-e az adott munkára vagy sem. Szerintem ilyen helyre még inkább meg kellene válogatni, hogy kit is alkalmaznak. És itt nem számít a kor és a tapasztalat.. Nem nagyon szeretném konkretizálni a dolgot, csak amennyire szükséges...

Az ügyünk tavaly óta húzódik és már akkor is úgy tűnt, hogy nem igazán a "főnyereményt" ütöttük meg az ügyintézővel.. Ez most hatványozottan kiütközött két hete. Nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy ne álljak fel az egyeztetés közben és ne az osztályvezetőhöz vezessen az utam. Úgy döntöttem alszom rá egyet - mert hát a mundérbecsület, meg holló hollónak és ki tudja, hogy mi van a dolgok mögött.. vagyis hát Magyarországon élünk, és ki tudja ki kinek a kicsodája.. Szóval tartottam attól, nehogy még rosszabbul jöjjek ki az ügyből, mert most nagyon sok múlik a hivatal döntésén. Zárójelben jegyzem meg, hogy egy ilyen ügyintéző mennyire tönkre tudja tenni egy arra rászoruló hitét, bizalmát a hivatalos szervekkel szemben... Pedig ott sem egyforma emberek ülnek, mert vannak, akik becsületesen dolgoznak.. úgy fényévekre egymástól...

"Kedves exem" viselkedése miatt az iskola felvette a kapcsolatot a Gyermekjóléti Központ illetékeseivel. Ehhez azért már kell valamit produkálni és az eset miatt én is a Gyámhivatalhoz fordultam, tekintve azt, hogy már jártunk ott korábban is hasonló problémák miatt... A "régi" ügyintézőnk hosszabb szabadságon volt, ezért egy másikhoz kerültünk. Aki kicsit komolyabban is vette a problémát és határozottan hívta fel exem figyelmét a tavalyi írásbeli figyelmeztetés után a lehetséges szankciókra. Mert ő úgy tekintett a tavalyi végzésre, mintha azt a lakás legkisebb helyiségében volna hivatott használni... A viselkedése, megnyilvánulásai, illetve a történtek fényében konkrét közelségbe került a bírság és a nyári kapcsolattartás felének megvonása.. Eltelt másfél hét és visszajött a "régi" ügyintézőnk. Velem személyes egyeztetés, exemmel telefonos. Megnyugtatta, hogy nincs szó semmiféle bírságról, csak meg kellene egyeznünk... ekkor már azért kúszott felfelé a vérnyomásom.. Szűk egy hét múlva pedig a személyes egyeztetésen... a csillagos ég volt a határ... Roppant felháborítónak tartom, hogy hiába kértem - az ügy, amit az iskola is jelzett, és én is panaszt tettem miatta, szóba sem került... a volt férjem másfél órán keresztül tette a megjegyzéseit, amelyeknek sem az ügyhöz, sem a valósághoz nem volt semmi köze.. másfél órán keresztül voltam olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy folyamatosan védekeznem kellett légből kapott vádak ellen és az ügyintézőnk többszöri kérésem ellenére sem kérte meg arra, hogy modorálja magát. Én persze hiába kértem... egy idő után felálltam és az asztal másik oldalán ülő másik ügyintézőhöz fordultam, aki eddig szó nélkül tette a dolgát. Végül a másik "illetéktelen" szólt rá több alkalommal, hogy próbáljon meg viselkedni és a rendkívül provokatív megjegyzéseitől pedig tartózkodni... A mi ügyintézőnk ezt egyszer sem tette meg. Sokszor szidjuk a törvényalkotókat.. mert némély törvény nem jó, nem éri el a célját. De könyörgöm, minek van törvény és miért csodálkozunk, hogy egyesek nem tartják be, ha nincs is, aki betartassa? Tehetetlenségemben a sírásig dühített és ezen szemmel láthatólag jót mulatott az exem. A nyári szünet jelenleg a megoldatlan kérdés és az ügyintézőnk azzal a megjegyzéssel, hogy "anyuka miért nem nyeli le a békát, úgyis elköltöznek" csak adta alá a lovat. De álljunk már meg.. honnan veszi a bátorságot, hogy ilyen stílusban beszéljen, amikor én betartom a hivatali etikát... nem egy játszótéren homokoztunk, mellesleg egy gyámhatósági egyeztetésen ülünk... ezután már tényleg csak levegő és gyógyszer után kapkodtam - ha ott akkor produkálok egy szívrohamot, akkor azt a békát ki nyeli le? Hiába kértem, hogy próbáljuk már meg a gyerek érdekeit is nézni. Hogy neki mi lenne a jó.. Kérje ki a pedagógiai jellemzést az iskolától, nem egy tárgyról beszélünk.. nem ismeri, nem is látta még a gyereket, hogyan tudja eldönteni, hogy neki mi a jó? ha még arra sem veszi a bátorságot, hogy olyan személyeket kérdezzen meg, akik gyakorlatilag függetlenek és valóban átlátják a helyzetet... és természetesen a nyári szünetben a kapcsolattartás a szakvéleményen alapuló végzésig úgy lesz, ahogyan az apa akarja.. hol van a gyerek érdeke, könyörgöm?? joga nem csak az apának van a kapcsolattartásra.. jogom nekem is van.. de legfőképp a gyereknek..

Kirándulni voltunk tegnap, előző nap szóba kerültek az ősemberek (ősemberbarlang...). Aztán jöttek a kérdések, és a beszélgetés végén ismét leszűrhettem a tanulságot, mekkora gyerek az én sokszor szinte "felnőtt" gyerekem...

-Aaanya, amikor még csak ősemberek voltak, akkor voltak őslányok is, nem csak ősfiúk? ("ember"=férfiállat...)
-Persze, hogy voltak őslányok is...
-És Isten először az ősembereket teremtette, aztán az embert?
-Neeem, ez ennél bonyolultabb.. vannak, akik vallásosak, ők úgy gondolják, hogy a világot és az embert az isten teremtette.. mellettük vannak mások, akik úgy magyarázzák, hogy volt egy hosszú fejlődési folyamat, ami végén a majomból, ősemberből kifejlődött az ember...

Némi elmélyült gondolkodás után megszületett a fix idea...
-Értem már... az isten megteremtette a majmot, aztán kifejlődött belőle az ember....

néha amilyennek szeretnénk, hogy legyen...

És most úgy döntöttem, hogy szép volt. Nem, mintha nem lett volna benne egy rakás bosszúság, meg gond és fölösleges kör, hisztéria és miegymás, de akkor is.
Már az indulás sem volt egyszerű, reggel félálomban el kellett dönteni, hogy milyen nap is van, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy neeem, mégsem szombat van, hanem kedd - fel kell kelni, nem csak a telefonon felejtettem el kikapcsolni az ébresztőt.
Munkahelyem egyik előnye (néha nem tudok túl sokat felsorolni néhány számomra kedves emberen kívül) a környezet. Nem betonbunker, nem üvegkalitka, sok a zöld, közel az erdő, egy kicsi város a nagyvárosban.
Ma ismét élvezhettem, hogy két épületünk között legalább egy jó km van és szép időben szeretem ezeket a sétákat. Mert jó idő volt, kicsit magam lehettem a gondolataimmal és virágzik az akác. Egy pillanatra egy helyen meg is álltam, csak mert tényleg olyan nagyon jólesett. Rám fog férni egy kis pihenő valóban a nyáron, csak hogy kizökkenjek a mindennapokból...
Apróságnak tűnhet, mégis olyan jó volt, hogy úgy döntöttem ez a kép lesz a mai nap, a többit pedig hagyjuk...

Csak azt sajnálom, hogy így, fotón nem lehet érezni, ahogyan az akácvirág mézillatát viszi a szél, nem lehet hallani, ahogyan zúg és zenél az erdő, dalolnak a madarak, de fény van és szín, a többire pedig én emlékszem...

.. meg a boldogság..

Azt hiszem, hogy ha valóban így van, ahogyan mondják, miszerint a boldogságért meg kell szenvedni, akkor tényleg maaarha nagy boldogság vár ránk. Mert egyébként nem lenne korrekt ennyit szenvedni a semmiért. Időről időre sajnos előtérbe kerül a dolog, milyen nehéz is lehet egy házasságból kimászni és túlélni egy elvakult ex kicsinyes bosszúvágyból elkövetett őrültségeit. De sohasem lázadok ennyire akkor, ha csak én szenvedek. Egy idő után, miután kiderült, hogy engem már nem tud úgy bántani, soron következő áldozat a gyerek lett. Mérhetetlen, kimondhatatlan düh van ilyenkor bennem, amit néha nehéz is kezelni. Nem vagyok olyan típus, aki rögtön ki is adja magából a haragját, inkább csak nyelem amíg lehet. Aztán alszok rá egyet és higgadtan, megfontoltan... hivatalos útra terelődött a dolog, gyámüggyel és ügyvéddel, aztán lesz miegymás is... Csak belegondolni szörnyű miken kell keresztülmennie egy gyereknek és mennyire távol áll néha a törvény a gyerek érdekétől. És sajnos néha nem is a megfelelő ember ül ama bizonyos íróasztal mögött. És igen-igen határozottnak, talán kicsit "erőszakosnak" is kell lenni, hogy komolyan vegyék a dolgot, mert nyűgös tud ám lenni helyettesíteni a távollévő kolleganőt az ügyes-bajos "ügyfeleivel"... Csak akkor minek ülünk ott, ha én másnap ismét panaszt teszek és nem történik az égvilágon semmi a vállrándításon kívül? Hol van itt a gyermek érdeke? No, de nem baj, fogunk majd így is eleget találkozni... nem is soká.... aztán majd ismételten le lehet szűrni a személyes benyomásokat.. és ennek függvényében megítélni a sürgősséget, fontosságot.. Aztán ha valóban be lesz adva ama bizonyos kereset, akkor én sem maradok válasz nélkül.

Közben azon gondolkodtam, hogy rémisztő azért, mennyire csak a gondok, problémák vannak előtérben, lassan-lassan megint elfelejtünk élni. Pedig történnek pozitív dolgok is, mint például egy várva várt apróság "megérkezése" (jaj-jaj, de nagy öröm!!!!) egy kellemesen eltöltött hosszú hétvége vagy éppen látni egy befejeződött lakásfestést...:) Remélem hamarosan már erre marad több energia.

ahhoz, hogy kiverje a biztosítékot..
Nem akartam azt, hogy mint egy virtuális boxzsákot használjam ezt a blogot.. van erre más fórum, lehetőség, ezt inkább hanyagolnám itt. De a múlt héten annyit forrongtam, panaszkodtam és olyan szinten voltam felháborodva, amire mostanság nem volt példa..

Egyrészt megadta az alapot a munkahelyem. Soha nem a munkával volt gondom, azonban lassan nagyon nehezen, egyre nehezebben bírom magam motiválni. Ezt álmomban sem gondoltam volna, viszont olyan dolgok sorozata játszódott le, telítődve az elmúlt évek sérelmeivel, hogy elszakadt a cérna. Nem szóltam semmit, egyszerűen úgy éreztem, hogy kész vagyok. Eltelik még 85 nap és vége. Ha nem az állna előttem a nyáron, mint ami, akkor nem mentem volna dolgozni. Nem mondtam volna fel, csak táppénzen lennék. Ráadásul nem is ok nélkül.
Felháborítónak tartom amikor emberhez méltatlan helyzetbe hoznak valakit. Nem csak magamra gondolok, sajnos úgy érzem a munkahelyemen nagyon nagy morális problémák vannak, és már régen nem arról szól az élet, mint amikor idekerültem. Valahogy itt már nagyon nem akarok dolgozni. Tudom, máshol is vannak gondok. De hogy éppen egy ilyen munkahelyen, ahol "orvosok" vannak, ott történnek olyasmik az emberrel, mint nálunk sorozatban?! Legyen az kismama, rosszul lévő beteg és úgy általában bárki. Pedig "ők" állítólag letették a Hippokrateszi esküt, az emberek gyógyítására... ezzel szemben.. leírni is szégyen lenne. Talán lassan a sok "honatyának" (mert ugye ezt is muszáj idézőjellel írni sajnos) ideje lenne embervédelmi törvényt is kidolgozni... Ráadásul lassan már nem csak diplomában, annak számában, hanem centiben is mérjük az embert - ezen már szó szerint csak kínunkban röhögni lehetett. Részleteket inkább nem írnék. A gondolat is dühít, és ez nem túl előnyös állapot.

A másik dolog, amit megfogadtam, hogy a politika miatt nem fogok idegeskedni. Nem lenne szabad senkinek sem, nekem sem, és lassan tényleg nagyon ideje lenne magamat is nézni a nagyvilágban, mert a gyerekemet fel is kellene nevelni. Igazság szerint a közéleti hírekben nem vagyok mindig 100 % otthon, de nincs mindig időm, erőm ezzel is foglalkozni. Kellene többet, akkor most nem kellett volna ennyi időt a "ki kicsoda és mit akar" kérdéskörre fordítani, csak hát nem ez szerepel a "fontos dolgok"-toplista élén. Talán hirtelen kicsit  nagyon bele is merültem. Aztán pedig nagyon fel is háborodtam, de ki az, aki nem. A tervezeteket olvasva alig kaptam levegőt. Tudom, hogy vannak dolgok, amikre rákényszerül"ünk" a jelenlegi helyzetben. Csak azt tartom a leginkább dühítőnek, hogy a közeljövőben még mekkorát fognak rántani a családokon. Ebben a "hitelországban" így is rengeteg családot sodort a csőd szélére a gazdasági válság a devizahitelek miatt (én is sűrűn kapkodtam a levegőt, de a szerencsések közé tartozom a családom miatt), de ha valóban valósággá válnak az elképzelések.. az tragikus. De arról miért nem lehet hallani, hogy kisebb lesz a parlament és a képviselők miért nem vállalnak arányosan a terhekből? Nincs teljes rálátásom a politikára, meg sem merném ítélni, hogy milyen gazdaságpolitika lenne a helyes, de azt azért szeretném látni, hogy egyenlőek vagyunk.. (persze, hogy nem, tudom, de hát ilyen a világ..), emberek. Mert nem hiszem, hogy csak 10 x-párti képviselőnek lesznek egzisztenciális problémái. Aki szegény, az még szegényebb lesz. Dédivel beszélgettünk erről.. milyen igaza volt, amikor azt mondta, hogy azt ígérték, hogy nem tart sokáig a válság.. fél év után egy év jött, aztán kettő... de egy anyának egy nap is sok, ha nem tud kenyeret adni a gyerekének.. és hány ilyen lesz....

Esti csendes beszélgetés néhány napja..

- Aaanyaa, ha neked nem lenne tesód, tudom, hogy van, de ha mégis nem lenne, akkor te szeretnél?
- Nem tudom, mivel van, de biztosan.
- Én is szeretnék, csak attól függ, fiú lenne vagy lány.. lány jobb lenne..
- De ezt nem lehet előre tudni..
- Tudom, tudom... de mégis csak jó lenne azért.. hááát anya nincs mit tenni... várjuk a gólyát..
-... :D

ő jutott eszembe, ahogyan a dolgaimat sorba szedtem... illetve ahogyan éreztem magam közben.. mert azért az ugrás a hirtelen jóba azért mégis csak más.. (jó-jó, tudom senkinek sem fenékig tejfel az élet...) közös vonásainkat elemezve arra gondoltam, milyen jó is lenne egy kicsit beszélgetni vele - kac-kac... Megkérdezném tőle, hogy ő mégis hogyan érezte magát amikor a királyfit várta és amikor megtalálta, milyen volt az első este a bálban, nem félt-e az újtól, a jótól? Mert mégis csak nagy dolog volt az is, honnan hová és hogyan... Királynénak lenni sem lehetett sokkal könnyebb, mint három emberből családot varázsolni.. (bár azt hiszem jó úton haladunk, már csak a hétköznapok hiányoznak - "live", nem "online"...) És hogyan gondolt aztán a gonosz mostohára?

Most már azért kicsit nyugodtabb is vagyok, bár az izgalmasabb rész még inkább most jön... de mindez már csak egy vállrándítás - már enyém a világ... ezek már csak technikai részletek.

Nem tudom a mostani életem mennyire fog "visszahúzni" és marasztalni, tudok-e végül szépen elindulni.. vannak, nagyon vannak dolgok, amiktől tartok, de akkor már nem leszek egyedül... semmilyen értelemben sem.

Furcsa módon nem csak én búcsúzom "a" várostól, búcsúzik tőlem a város is...

Régen és még régebben látott arcok kerülnek elő, szinte meglepő már ez lassan, hogy kivel nem hoz össze a sors mostanában.. és milyen furcsa, már nem is csak egy ember van, akinek úgy alakul az élete, hogy korábban kell elköszönnünk egymástól, mint gondoltuk... nem is tudom, valahogyan úgy készülök erre, mintha tényleg, soha többé.. nem tudom, hogy végül hogyan fog alakulni, néha a 20 km is egy fényévnyi távolság tud lenni (sőt, még ma is bukkannak elő soha nem látott arcok a liftből...), akkor pedig majdnem 200 lesz.. a távolság soha nem lehet akadály, ha az emberi kapcsolat mély és valós, nem csak érdek.. Kedves, kedvesebb vagy éppen kevésbé olyan emlékek kerülnek elő a félhomályból és néha hirtelen nem is tudom mit kezdjek ezzel a nagy érzelem-kavalkáddal... Persze mostanság is rohanok, mint mindig, bár néha meg sem látszik, mert a millió feleslegesen futott körben már elvész a lendület és a semmiért is meg kell dolgozni néha keményen.. de azért még mindig bízom abban, hogy viszonylag sikerül befejeznem mindazt, amit elterveztem.. rendet hagyni magam után...

Aztán közben szépen elkezdem a magam búcsúját a várostól, ami a mostani életemet jelenti. Nehéz ez, de csak az tudja igazán, aki olyan dolognak indul neki, mint mi...

Most azonban az első számú projekt Kicsi Kincsem, aki sikeresen meglepett ismét... mégiscsak felnőttebb, mint gondoltam... Legutóbb, ami viccesen világított rá arra, hogy nem feltétlenül 8-9 éves fejjel gondolkodik, az az volt, amikor a lakás-témát hozta szóba.. Pontosabban, hogy mi lesz a lakással, pl. eladjuk-e.. és ha sokat kapunk érte, akkor felezünk?? :D
Most inkább az nyomaszt, amit egy hozzáértővel folytatott beszélgetésen hallottam az apjához fűződő viszonyát tekintve.. az, hogy az ő kötődése nem is igazán "szeretet" ama bizonyos értelemben, ő inkább valami hihetetlen felelősségtudatot érez az apja iránt... no, erről ennyit... mit kezdjek most ezzel, hogyan vegyem le ezt a terhet a válláról? mikor lehet már gyerek? Szenvednék én helyette milliószor annyit, csak tudnám, hogyan tegyem... De első körben egyhangú a javaslat: el.... Idő és távolság.. meg az új család... és rendbe jön minden...

Tudom, hogy a kettő összhangját kellene megtalálni és erre általában minimális esély van, mert persze néha megint -még mindig- álomvilágban élek.. bár ez engem nem szokott zavarni. Lehet, hogy kicsit kritikusabban nézem mostanában a dolgokat, de ki az, aki nem így tenne, miközben lezárni készül élete eddigi legnagyobb fejezetét. Nincs bennem félelem a nyártól, de az itteni dolgaimat szeretném tisztán lezárni. Az ezzel kapcsolatos problémák során volt egy beszélgetésem "jellem és képesség" irányvonallal... 

Mit ér a képesség, ha olyan jellemmel párosul, hogy csak az önös érdekek kerülnek előtérbe? Ha egészen egyszerűen a jellem "hibádzik" semmit sem ér a képesség sem... Mert ezek együtt adják az embert, sőt inkább meghatározóbb a jellem, mint a képesség a munkában is. És nagybetűs az "is", mert mostanában annyit küszködtem ezzel, hogy lassan kezdek belefáradni. Feladni úgysem fogom, csak egy időre elmegy a kedvem az egésztől.. 

Képesség.. bosszant, amikor egyesek ezt papírral mérik.. Kihúzzák magukat, hangoztatják állítólagos "felsőbbrendűségüket", naagy számokkal vagdalkóznak, ami szintén nevetséges, mert azért az összegért nem ők izzadtak meg, amit a szüleik áldoznak a "tudás oltárán"... nevetségesnek tartom, és alapból rettenetesen irritál. A képesség és tudás nem papírfüggő... Diplomát szerezni a mai világban már nem olyan nagy kaland és szerintem sok esetben nincs is értéke. Sok a túlképzés bizonyos szakokon, sok a diplomás fiatal, papírral, tudás és evidensen gyakorlat nélkül, nagyra nőtt öntudattal és csak dolgozni nem akarnak.. Nem tudnak magukkal mit kezdeni, nem tudják hová rakni magukat a társadalomban, nehezen megy a beilleszkedés, azt gondolják sokan, hogy a diploma, a papír arra való, hogy vezető beosztásba kerüljenek, ne kelljen megdolgozni a tudásért, a fizetésért.. Nem tudom, hol romlik el a rendszer, az iskolában vagy a családban, hogy az átlag nem szeretne dolgozni. Mintha az valami szégyellni való dolog lenne.. Valaki nem árulta el nekik a lényeget? Hogy éppen a munkával szerzik meg a tudást? Mert az, amit az iskolapadban tanultak, az ugyan nagyon nem úgy néz ki az életben... És hogy a munka esetleg fárasztó? No, és akkor mi van? Lehet, hogy én vagyok éppen önmagammal elszámolás alatt, de nem bánok semmit.. sem a fáradtságot, sem a "pofonokat".. Én fogok abból profitálni a jövőben is... Hallhatjuk sokat a "kompetencia elvén alapuló oktatást", hát éppen ideje lenne, mert a mai állapot igen siralmas...

Nagyon kellemetlen amikor az esetleges képesség, ami lehetőségeket rejtene magában, olyan jellemmel párosul, hogy zavarba ejtően használhatatlan.. kiaknázatlan lehetőségek. Az effajta pazarlás aztán már szokott zavarni.. És akkor mindig igyekszem "nevelni"... legalábbis akkor, amikor lehetőség van rá... mint például most, amikor olyan embert (kell) szeretnék a hátam mögött hagyni, aki állítólag megfelelő képességekkel rendelkezik a megoldandó feladatokhoz.. csak megint beleütköztünk a jellem-képesség viharba. Alapvetően türelmes vagyok, ritka, amikor ennyire kihoz valaki a sodromból. De reményre adhat okot, ha megjelenik az önkritika. Akkor úgy érzem, hogy talán nem volt hiába való a ráfordított energia...

 ez általában nagyon nincs a mostani fiatalságban.. és most nem akarok bántani senkit, mert merem még hinni, hogy a probléma általánosságától eltekintve nevelkedik azért még normális értékrenddel is kisember, fiatal...
Konkrétan arra gondolok, hogy nem nagyon van mostanság alázat a fiatalságban (no, ha magamat is tekintem, akkor az már a kicsit idősebb fiatalság). Nem feltétlenül azt értem, hogy térden csússzunk a másik előtt, nézve annak korát, nemét, rangját, tisztét - mindössze pusztán már emberi mivoltát is feledik egyesek a másiknak.. Mert én sem esem hasra attól, mert valakinek felsőfokú végzettsége van és nekem nincs. Nem jelent az égvilágon semmit, maximum csak annyit, hogy neki kicsit szerencsésebben alakult az élete, talán több lehetősége volt. Mellesleg elvileg csak az nem lehet, ami már elmúlt.. (no, valahogyan ebben sem vagyok mindig biztos, de elméletileg így van..) Vagyis hát nem érzem magam ettől kevesebbnek, mert azért szeretnék ezen én is "túlesni" - de nem azért, hogy papírom legyen, hanem mert szeretnék többet tudni arról, ami érdekel.
Nehezükre esik köszönni - könyörgöm: bejön, néz bambán, megszólalni alig tud és állítólag (és elég sok esély van rá) orvos lesz belőle nemsokára.. jesszusom, csak beteg ne legyen az ember... nem mondom, hogy ez a 100%-ra vonatkozik, de sajnos elég általános probléma..
és ha más területét nézzük a fiatalságnak, vagyis nem az orvostanhallgatókat, az is siralmas.. 
Talán csak az a probléma, hogy a szűkebb (mindennapi) környezetemben van erre túl sok elrettentő példa.. Az, hogy nincs néha az emberekben alázat, tisztelet a másik iránt, azt hiszem úgy csapódik ez le, hogy amellett nincs bennük hála sem.. Nem vagyok én szent életű és tökéletes, de örülök neki, hogy (no, néhány dolgot leszámítva, amit nem tartok annyira tragikusnak, inkább naaagyon is intő jelnek) egészséges vagyok, van egy tünemény gyerekem, van hol laknom és van munkám és még ami nagyon fontos, van mellettem valaki, akit nagyon szeretek, van "másik felem". Vannak szerencsések, akiknek ez egyből sikerül. És vannak, akik a "rész-sikereknek" sem tudnak örülni. Pedig ha jobban belegondolnának, kellene. 
Mellesleg pedig csak az a gond, hogy az általam nagyon kedvelt fiatalság azt hiszi, hogy egy diplomával automatikusan mindent tud, hasra esik előtte a nagyvilág, mert szép, okos, ügyes nagyfiú/nagylány.. pedig jajj, de nagyon nem.. egyetlen papír sem helyettesíti a gyakorlati tapasztalatot és a saját magunk által megszerzett tudásnál pedig nincs biztosabb.. egy-egy vizsgán (állítólag nem csak "egy-egy"-en) át lehet jutni, csinosan, szépen mosolyogva, a megfelelő kapcsolatokat gondosan ápolva.. aztán belecsöppen a "való világ"-ba és idővel rájön arra, hogy dolgozni is kell(ene).. persze jobban tetszene a hangzatosabb munka, ami mögött nem is sejti, hogy ugyanúgy kell dolgozni és nem lehet linkeskedni, mert például egy pályázat azért nagyon komoly dolog tud lenni, főleg ha az ember a nevét is adja hozzá. Nem is értik, csak a "könnyű pénz - kevés munkát" látják benne.. Valahogy valami távoli ködös fogalom a felelősségtudat...
Sajnálom őket, lebecsülik a munkát.. az pedig, amihez elméletileg nem kell diploma... az valahogyan büdös... nem olyan hangzatos, nem "menő".. pedig azt is meg kell csinálni.. ráadásul nem is fizikai munka, inkább csak nagyon sokrétű és aprólékos... alapköve a napi életnek. A munka pedig kell. Nem csak bevételforrás kellene legyen, mert akkor szenvedés az egész, meg kellene látniuk az értelmét annak, amit csinálnak, csinálniuk kellene.. 
De most mindenki diplomát szeretne, alig munkával nagyon sok pénzt keresni.. nem tudom mi lesz így.. olvastam blogot és rengeteg kommentet a felsőoktatással kapcsolatban és nekem is bajaim vannak vele... mert nagyon sok szakon túlképzés van, teng-leng nagyon sok diplomás fiatal és nem tud magával mit kezdeni.. aztán előbb-utóbb arra kényszerül, hogy dolgozzon, sőt, "lealacsonyodjon" közép szintre - no, hát ebből sem sok jó sül ki.. és sajnos nem sokkal fiatalabbak nálam, de meglepő.. nem akarok általánosítani, mert az butaság lenne, a saját korosztályomban és az idősebbeknél is tapasztalható, hogy van, aki nem szeret dolgozni, és sok a lelkes fiatal is. Csak inkább túl sok ilyen példát látok magam körül mostanában, amit én maximálisan nevelési problémának tartok.. Önállótlanok, hisztis, dacos kisgyerekként viselkednek huszonévesen.. ekkor már kicsit ciki a dackorszak... És sürget az idő is, mert telik, szinte repül és nekem át kellene adnom a dolgaimat, tudásomat.. 4 hónap után elfogy a türelmem.. mondja valaki azt, hogy ő másképp lenne.. úgy érzem, hogy a tudás magja terméketlen talajra esik, akarat nélkül nincs tanulás.. én kitehetem a lelkem, ha ő nem fogja fel, hogy én már nyártól nem leszek.. és nem leszek elérhető sem... a tudáshoz kevés a tanítás - ahhoz tanulás is kell.(ene)

Vannak, szeretem őket. Néha terjedelemre súrolják a kisregény határát, főleg ha egy-egy mélyebb "értekezés" folyik, de "életképeink" című novelláskötetként is biztosan ki lehetne adni őket.. Pedig most nem is erről akartam írni, hanem "hűtlenségemről" és arról, amit itt fogok hagyni. És ami miatt szívesen fogok néha visszajönni ide. Ehhez viszont sk. képanyagot kellene gyűjteni, ami még odébb van kicsit..

Szóval a barátnős levelek. Néha írásra is ösztönöz egy-egy téma, aztán ha más lehetőség nem adódik, akkor emilben osztjuk meg egymással a gondolatainkat - bár az összeülős-beszélgetős délután/este a megfelelő "adalékanyagokkal" azért mégis csak jobb... Örülök neki, jó, hogy van, vannak olyan dolgok, amiket az ember alig valakivel oszt meg, viszont akkor biztos lehet benne, hogy nem nézi az illető teljesen zizznek, még ha első hallás/olvasás alapján annak is lehetne tartani. Most is volt ilyen levélváltásunk és a kapcsolodó gondolatok mellett jólesett "kiírni " magamból néhány dogot, nagyon kell néha az örömöket is megosztani. De az is előfordul, hogy az ember mindössze meghallgatást, vagy éppen megértés, megerősítést vár. És van úgy, hogy erre néha kifejezettem csak egy barátnő "alkalmas". Emberi kapcsolataink igen bonyolultak, aztán pedig a kiváltott érzéseket mellesleg nem éppen az illetékessel osztja meg az ember.. :)

Mostanában kicsit másképp szemlélem a környezetem, mégis csak vannak emberek, dolgok, amiket sajnálok majd itthagyni... még szerencse, hogy a mai világban a távolság nem kihívás...:)