néha amilyennek szeretnénk, hogy legyen...

És most úgy döntöttem, hogy szép volt. Nem, mintha nem lett volna benne egy rakás bosszúság, meg gond és fölösleges kör, hisztéria és miegymás, de akkor is.
Már az indulás sem volt egyszerű, reggel félálomban el kellett dönteni, hogy milyen nap is van, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy neeem, mégsem szombat van, hanem kedd - fel kell kelni, nem csak a telefonon felejtettem el kikapcsolni az ébresztőt.
Munkahelyem egyik előnye (néha nem tudok túl sokat felsorolni néhány számomra kedves emberen kívül) a környezet. Nem betonbunker, nem üvegkalitka, sok a zöld, közel az erdő, egy kicsi város a nagyvárosban.
Ma ismét élvezhettem, hogy két épületünk között legalább egy jó km van és szép időben szeretem ezeket a sétákat. Mert jó idő volt, kicsit magam lehettem a gondolataimmal és virágzik az akác. Egy pillanatra egy helyen meg is álltam, csak mert tényleg olyan nagyon jólesett. Rám fog férni egy kis pihenő valóban a nyáron, csak hogy kizökkenjek a mindennapokból...
Apróságnak tűnhet, mégis olyan jó volt, hogy úgy döntöttem ez a kép lesz a mai nap, a többit pedig hagyjuk...

Csak azt sajnálom, hogy így, fotón nem lehet érezni, ahogyan az akácvirág mézillatát viszi a szél, nem lehet hallani, ahogyan zúg és zenél az erdő, dalolnak a madarak, de fény van és szín, a többire pedig én emlékszem...