Néha azon kapom magam, hogy megint eltelt egy nap, egy hét, egy hónap… idestova már több mint egy év is eltelt és nem mindig úgy alakulnak dolgok, mint ahogyan terveztem, szerettem volna. Hiába gondolom át sokadjára, mit csinálok rosszul, valahogyan mégsem jön az isteni szikra, mi lenne a megoldás. Megfelelni itthon, mert akkor is a család a legelső és anyának, társnak lenne egy 24 órás műszak, noha a vágyainkkal, önmagunkkal szemben támasztott elvárásainkkal szemben maximálisan megfelelni egy teljesíthetetlen küldetés, mondhatnám mission impossible.. de azért az ember igyekszik.. csak hát ugye valami hasonlót vár el az ember főnöke – még mindig reklamálnám a tisztelt miniszter úrnál, hogy miért is nem van már az a fránya klónozás, ha az embernek egy időben és térben ennyi felé kellene szakadnia. Mert van a család és van a munka (és most arról ne is beszéljek, hogy a család mindössze hármónkat takar ebben a mostani viszonylatban és még így sem vagyok elégedett magammal – bár nincs mindig panasz, mert rendszeresek a „kis kirándulások”, mivel a család kategória azért ennél alapból bővebb, kiegészülve szülőkkel, nagyszülőkkel), no, de kérem, hol maradtak a barátok. És aztán csak kapkodjam a fejem, mikor miért kínozzon a bűntudat – hiszen arra a néhány emberre pedig már végképp nem marad idő, energia és én… Az idő telik és egyszer csak elfogy a holnap… kaptam továbbküldözgetős emilt is erről, akaratom ellenére igen szíven talált – talán azért mert valahol legbelül mardos a bűntudat, nagyon is érzem, mit veszítek napról napra.. és az egyik holnap telik a másik után… ide már olvasni is alig járok – bár Tamásom mindenben segít, támogat, egyszerűen nem megy.. néhány félbehagyott írás adja a többi fricskát, hogy még ezt se, azt se.. ez a bejegyzés sem most kezdődött íródni…

Félek attól, hogy az, ami régen fontos volt és az ma is, valahogyan fényét veszti – azaz akarjuk, de nem tudjuk hogyan. Annyi minden történik, rég beszéltük, hol is kezdjük, nem is tudom, kevés az idő, talán majd holnap… pedig kellene, lehet, hogy a másiknak nagyon is, de már valahogyan nincs idő egymásra és úgy érzem sírnivaló az egész… tudtam, hogy valamit veszítek, mert áldozni mindig kell valamit, valamit mindig adunk cserébe és amit kaptam, az mérhetetlenül nagy dolog… de hát nem is én lennék, ha elég lenne, ha nem kellene minden… de most menni kell.. talán majd holnap tényleg egy levél, egy e-mail, egy telefon… de vajon mindig lesz holnap?