Na, meg a remény rabjai… - mert hát az az ember..

 És valóban.. milyen igazságtalan az élet.. arra várunk, akire úgymond nem kellene, próbálkozunk, a végsőkig, mert remélünk és nem hallgatunk a józan észre – szerintem nem önbecsapás ez – hiszen én is jóval többször próbálkoztam helyrehozni, újrakezdeni., mint talán kellett volna. Viszont ott a múlt, és ha túl mélyek a sebek, vagy valahol kevesebb a szándék, az érzés, mint kellene – akkor nem fog menni.. Kívülállóként már olyan „könnyű” erről írni – bár a saját életemben nem lehetek az.. 10 évet úgysem lehetne kiradírozni…

Máskor pedig megingunk, és csak a remény visz tovább, hogy talán mégis, hogy nehogy idő előtt feladjuk azt, ami féltett, drága kincs és azt hiszem, hogy néha éppen ehhez nincs jogunk: feladni… és nem is vagyok olyan…

És hiszünk és akarunk és újra és újra.. nem is tudom már miért, mi visz tovább.. és néha naivan talán, aztán már egyre megfontoltabban (micsoda paradoxon..), óvatosan, már szinte félve. Aztán keringenek a marha nagy, fontos, sorsdöntő kérdések, csak néha még az előzőekre sincsenek válaszok.

Nagy döntéseket hozni mindig nagyon nehéz és soha nincs is rá elég idő. És hát mérlegelni muszáj, mellesleg igyekezni nem önös érdekeinket előtérbe helyezni. Rossz ez így azért – nem láthatunk a másik fejébe és előre az időben, megfontoltan kell hát határoznunk, hogy döntésünk következményeit mi magunk is megélhessük.

Jobb ilyenkor hallgatni, amíg még minden nem végleges – legalább részben. De akkor is csak egy dologhoz nincs jogunk…

Szeretem, ahogyan az ég dühöngve lázad.. ilyenkor legszívesebben az ablakban lógok, bár az igazi mégis a szabad ég alatt – elismerve minimális ésszerűségét az ötletnek..

A tegnapelőtt este különösen kedvezett nekem.. olyan is ritkán fordul elő, hogy önként feladjam a szenvedélyemet – de akkor este annyi villámot láttam és dörgést hallottam az autóriasztók nyávogásával fűszerezve, hogy miután már káprázott a szemem és ideiglenesen beletörődtem, hogy bármennyire küzdök is, a látóterem csak bizonyos százalékig terjed, sőt, nem lehet egyszerre a konyhaablakban és az erkélyen is lenni – hát kedvenc rekedt férfihangomat a fülemre varázsolva kicsit megpihentem az elmúlt napok fáradalmai után..

Szeretem a vihart és most a lelkem is együtt tombolt vele.. kicsit kiadtam vele a dühömet - bár ez kissé megfoghatatlan így: álltam az ablak előtt és nem tudtam levenni a tekintetemet az égről. Valahogyan az én dühöm is olyan, mint a vihar volt. Bár már inkább eszeveszett, kétségbeesett, s néha már kiábrándulok. De néha az ember tehetetlenségében már csak ütni szeretne, odacsapni, bele a falba, csak kiadni magából, annyira feszít belül. Mert vannak – még mindig és úgy fest, hogy sajnos örökké – a győztes nélküli csaták, az értelmetlen háborúk, ahol mindig csak vesztesek vannak és nem tehetünk mást, mint hogy a károkat enyhítjük.. szóval engem most megnyugtatott ez a vihar..

És jólesik, hogy van, aki keskeny vállam kicsit kipótolja az ütközetekben.. (L)

tetszenek a képek és imádom a zenét - csak kár, hogy a vége így meg lett vágva..:(

Egy verstől nem tudok szabadulni, ami a pénteki kávézós este után jutott eszembe.. Remenyik Sándor verse, a Kegyelem…

Pedig én „jól vagyok” – ahogyan barátnőm fogalmazott, mégis, mégis van ebben a versben valami…

Kegyelem… a mindennapokban, az élet nagy dolgaiban… Hogy kitől és honnan és hogyan? Nem tudom, de valahogyan mégis… nem váltom meg a világot, nem találom meg az élet értelmét, csak néha rácsodálkozom egyszerű dolgokra…

 Reményik Sándor:  Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Néha kell, néha kár… átsegít nehéz időszakainkon és néha pedig önmagában teremt bajokat – valahogyan így vagyok ezzel még mindig, bár bőszen gyakorlom az önuralmat. És hát panaszra sincs okom, mert ha mostanában bárki megkérdezi, csak azt tudom felelni, hogy köszönöm, jól vagyok, de igazán és nagyon…

 De… mi lenne, ha tudomásul vennénk, hogy így, most is, korlátok közé vagyunk szorítva és az öröknek határt szab az idő és egyszer úgyis vége, akkor most hogyan is, hogy majd csak feleannyi dologra mondjuk – jajj, azt miért nem? Döntésünk a mostban mit hoz majd a majdban és mi mennyit változunk addig és ami most jó, az lesz-e még jobb vagy elkapkodott szájhúzásaink és ráncolt homlokunk „gyümölcse” vár…

 És szokás szerint ott van az a sok „ha”, „hogyan”, „talán” és „miért”…

 Fáradt pillantásaink mögött miféle kérdések cikáznak, távoli tekintetünk fel nem tett kérdésekkel épít falakat…

 De a mostban csak a szépet és a jót látva fátylat borítok kissé borúsabb magamra..

Néha eljön a programfrissítés ideje és ajánlatos letölteni az újításokat…

És valami, még régebbről, aminek nagyon aktualitását éreztem és előtúrtam megint:

Vannak dolgok, amikben nem is akarok más lenni, mint amilyen vagyok. No, hát ha nem úgy alakulnak a dolgaink… akkor most kit rúgjunk ki? A forgatókönyvírót, a rendezőt, a szerkesztőt, az operatőrt, a vágót, a sminkest? Végülis ki ül abban a direktori székben? Ez is csak egy elszámolás-köteles projekt, ahol a revizor könyörtelen a keretszámokat illetően… A záró beszámolónál nekünk kell elszámolnunk saját magunkkal szemben… :D

A tegnapot már úgysem kapod vissza... A máért és a holnapért tehetsz viszont.. mint ahogyan ezzel önmagadért…

Hááát az is megesik. És nem csak úgy, mint amikor a kedves „kollega” szól, hogy a pénteki munkaidő végén még lenne egy kis dolog – és már mennék és majdnem a sírás vesz elő… van ennek egy jóval poénosabb oldala is…

Először is úgy kezdődött, hogy a saját pizsamámat tettem ki a csajnak este. Van ugye egyforma pizsink (méretben sem túl nagy a különbség) és csöppet sem tartom cikinek, hogy ő 8 éves, én pedig 30, és mindketten cicás pizsamában lazítunk néha esténként… szóval előcammog Kicsi Kincsem a fürdőszobából, fülig érő szájjal, nagyban kuncogva és megkérdezi, hogy komolyan gondoltam-e és hogy övé lehet-e most már az én pizsamám és ugyan aludhatna-e kivételesen mégis abban.. Persze jót nevettünk és megfogadtam, hogy legközelebb azért jobban figyelek – a fél szekrényemre már így is leadta az „igénylését”..:)

Ennek folytatásaként másnap természetesen fonákul vettem fel a pulóveremet, ami  néhány óra múlva fel is tűnt (és nem csak nekem akkor…:D) bár valóban nem volt túl feltűnő… aztán jöttek a blöblölö-be fulladt mondatok.. a félreolvasott szavak és amikor már tényleg nehéz értelmes magyar mondatokat összerakni.. az ilyen napokból aztán maradnak évekre szóló „szállóigék” is.. de természetesen szükséges az is, hogy minderre nyitott legyen a társaság..:)

Jön a „pihent”, aztán az „igen pihent” kategória.. amikor már mindenen csak nevet az ember és a szellemi túlélésért küzd.. de egy évek óta összeszokott csapatnál ez sem probléma…

És végre péntek, nagyon péntekes péntek, de legalább hétvége jön – bár ez sem garancia semmire..:D – aztán a 77 éves nagymamámtól megkapom az igazi jótanácsot: „vegyél olyan szürke dobozos energiaitalt, nekem bevált…” hááát… erre no comment…:D

Tudom, hogy a „normál”, „hagyományos” házas csiga, amiket a kertben lehet találni, az neem az a megszokott normál háziállat.. de panelban.. maga a tökély… nem kell naponta többször sétálni vinni, nem hangos, nem koszos, nincsenek speciális igényei, interneten rákeresve azt is megtudtam, hogy igenis sokáig él és nem lesz „egynyaras kaland”..  Egy júniusi vasárnap délután a lányom két csigával állított be.. valahogyan így kezdődött hónapokkal ezelőtt…

Először is nevet adtunk a „jövevényeknek” – milyen meglepő: Csigusz és Csillusz... :) bár a névadás alapja mindössze annyi volt, hogy egyikük háza világosabb volt, olyan „csajosabb”, a sötétebb házú apróság pedig kapta a „fiús” nevet.. :D

Komolyan mondom, hogy nagyon sokat nevettünk... :) én tavaly nyárig még nem láttam csigát inni például (ásványvizes flakon kupakja.. :)) és szinte mondhatni döbbenetes volt az a „zaba”, ahogyan például az uborkát vagy az almát megtámadták.. miután jóllakottan odébb húzódtak a zöldséges doboz szélén, egyszerűen hitetlenkedve néztük az „óriási” „harapásnyomokat..” :D de láthattuk őket úgymond „játszani” is.. :) mint a gyerekek – mindkettőnek éppen akkor kellett a doboz szélén sétálni, evidensen egymással szemben, játszhattuk a kisgidás mesét, tehát kor ide vagy oda, számomra is élmény... :)

Nem is lenne velük egyébként semmi gond, ha egyikük (s már miért ne éppen a „fiú”) nem lenne kissé tekergő típus.. (én nem tudom, hogy van ez… :D) és most is megtörtént a baj… egyik este még ott volt mindkét ártatlanság a dobozban, másnap reggelre viszont már csak egyet láttunk… (no, most örülnék, ha duplán látnék.. :D) ilyenkor történik az, hogy „gyerek állj, ne mozdulj!! :D” és ebből már tudni lehet, hogy szökés történt.. :) ilyenkor aztán először gyorsan körülnézünk csak úgy láb alatt.. aztán jön a kúszó-mászó mutatvány – jelen esetben a kanapé környéke, ágy alatt, szekrény mögött, asztal alatt és miután meggyőződtünk róla, hogy éppen akkor nem lesz taposásos gyilkosság, akkor kerülnek sorra a magasabban lévő területek.. Nem ez volt az első eset.. szedtem már le karnisról, ablakkeretről, mikrohullámú sütő ajtajáról, sőt a kávéscsészémről is.. :D jó "vicc", hogy a szekrény épp fenyő színű, tehát alaposan szemügyre kell venni, és minden olyan helyet is, amire egyébként nem gondolnánk (ha egy törlőkendőt vesz az ember a kezébe, akkor mindjárt kétfunkcióssá válik a mentőakció :D), sőt ilyenkor „áldás”, hogy elhivatottságunk töretlen az irányban, hogy a lakást dzsungellé változtassuk.. meg lehet számolni (és közben törölgetni) a fikusz leveleit, megcsodálni, hogy ismét mekkorát nőtt a pálma és épp hány új levelet hoz és hogy a leánder milyen jól bírja a teleltetést.. :) (még szerencse, hogy épp a szobában lógott meg, van ahol több a „zöldség”) de hát mivel eredmény még mindig nincs, ilyenkor kell elgondolkodni rajta, hogy talán ki kellene üríteni a porszívó zsákját – mert hát ki tudja.. és mivel még mindig semmi, most éppen azon főhet a fejünk, hogy lehet a szökevény bárhol a lakásban – milyen sok is tud lenni néha 55 m2?... :D

Nem írtam mostanában... nem mintha nem lenne mit, csak túl sok a gondolat, a téma.. melyiknél maradjak… fáradt vagyok…

Elveszíteni... elveszíthetünk sok mindent... dolgokat, kapcsolatokat, embereket is talán, de emlékeket nem…

búcsúztam ma… kellett.. gyermekkori jóbarát… furcsa ez… eszembe jutottak dolgok, néhány nap olyan élesen, mintha csak tegnap lett volna, pedig inkább 25 éve, mint napja, perce, szóval nehéz az ilyen néha, de mégis csak jobb a szép emlékeket magunkban sorolva elköszönni valakitől, mint sírva.. nem mondom, hogy nem tettem azt is…  de mosolyt csalt az arcomra néhány gyerekkori csínytevés…

ezzel zártam a hetet… érdekes volt, vagyis inkább eseménydús… - eddig tartott a vasárnap este.

Hajnalban az élet körforgása jutott eszembe… elmúlt a tegnap este… valami elmúlt, és új nap kezdődött.. a lányom ma nyolc éves… és ez ma egy vidám nap… :) igaz, nem olyan, mint amilyennek terveztük – ő még nem mehetett suliba, én pedig képtelen voltam dolgozni menni – szóval ez nem a legszuperebb így, energiával időnként kissé míínuszban vagyok, de azért eddig mégis csak egy vidám napnak sikerült.. végülis annyi előnye van a betegállománynak, hogy azért elég sok időt tudunk így együtt tölteni... :) és jobb volt, mint karácsony előtt, mert most egy jó órahosszát kerestem reggel, hogy hová tettem az utolsó ajándékot, természetesen le is buktam, aztán együtt túrtuk a lakást… így nem volt meglepetés, de poénnak első számú volt… :D így sem jártam még… :D lehet, hogy öregszem? :D Hát nem, valaki azt mondta, hogy csak tapasztalok.. és azt hiszem így is van… és ha összességében nézem a dolgokat, még mindig csak arra van okom, hogy mosolyra húzódjon a szám... :)

Harminc éves vagyok. És nyugodt...(most..:D) Van egy Kicsi Kincsem, van egy mindenem…  sokat kószáltam, adtam, kaptam, van múltam, keser- s édes emlékeim, vannak barátaim, van életem. A jövőm ki tudja milyen lesz talán… Van munkám, van lakásom.. Mondhatni jól vagyok, ép kezem, lábam, és az eszem is talán…(bár ez lehet még vitatéma..:D) és van a lelkemben még egy csodám… mellesleg nem zavar a magasságom, nem zavar a szemem színe.. nem zavar a divat sem… azt veszem magamra, amiben jól érzem magam, azt a zenét hallgatom, és azt a véleményt…

Van véleményem és nem zavar, ha másnak is van.. nem zavar, ha nem értünk egyet, mert mindent meg lehet/tudunk beszélni… és nem baj, mert akkor is jó..  

szeretem, hogy olyan vagy, mint én és mégsem, hogy úgy gondolod általában, mint én és van amit egyáltalán nem, és hogy ezen mosolyogni lehet, sőt, egy időben vadászni kellett, hogy mi is az, ami végre már igen-nem, nem nem-nem vagy igen-igen… és örülök neki, hogy minden nap újra egy egy új  mosoly.. és ha rossz kedvem van, melletted az is elmúlik…

Ott van az a néhány barátom, akik nincsenek sokan, de akikre bármikor… most a család is csak egy nyugodt kézlegyintés, hogy minden rendben, most csak úgy, egyszerűen csak jól érzem magam..:)

Túléltük a mai napot… és ezúton holnap reggel kötelező program keretében kezdem a hetedik munkanapomat… szerencsére nem gyakori állapot, de úgy, hogy közben még helyettesít is az ember… hááát kissé fárasztó… no, de nem gond… eseménydús napok voltak mostanság…:) És most csak azt kívánom, hogy bármit..., csak beszélni ne kelljen…. :D

Vegyesek, mégis csak a jó dolgok maradnak meg inkább… és lehet, hogy bemutattam néha a „harcimókus” produkciót is, de hát sok szín van azon a palettán… és nincs is addig gond, amíg az emberi butaság, nemtörődömség és érdektelenség a tolerálható határt át nem lépi…:D

Ma volt a suliban a farsang…. Tegnap pedig a készülődés… élmény volt mind a kettő… :D

Megvolt a munkamegosztás: ő csinálta a sütit (miután szerda este fél kilenckor közölte, hogy kellene…), én csináltam, szabtam-varrtam a ruháját… Együtt összeállítottuk a masszát (kókuszos kekszgolyó volt a nagy alkotás…) segített ő is, aztán jöttek a poénosabb dolgok… a legkevesebb az, hogy a mikrótól az orráig minden kakaós volt, de nem gond, a konyhapult sem ragadt nagyon, csak kicsit - a konyha lakhatóvá válásának hadműveletéért bőségesen kárpótoltak a csillogó szemek, s a nagy-nagy büszkeség, hogy elmondhatja, hogy ő, igen, Ő csinálta a sütit a farsangra… és eközben alakult a ruha, a végén minden készen lett, és a hölgyre sem kellett túl sokszor rászólni, hogy azért jó lenne, ha a tányérra több sütemény kerülne, mint a kicsi szájába... de így is lett egy osztályra való adag… Este pedig már csak a nagy-nagy izgalomtól volt nehéz elaludni, mert fél percenként jöttek a kérdések, hogy vajon rendben lesz-e minden, s úgy fog-e sikerülni és ki minek öltözik  vajon…:)

Ma pedig, amíg ők a telet temették (az élménybeszámoló még nem teljes - szóval lesz még vigyorgás ma este és holnap is szerintem...:)), én addig a reményemet egy nyugalmasabb hétre, mert hát megérkezett a mumus email – vagyis hát egy kis (nagy) munka, nem baj, semmi ez már ennek a csapatnak – s szűkebb körben „utazhatunk” ismét hamarosan – jessszus, az az öröm, s lendület… hasonló a „pfúúúúj, de finom”-hoz… (az előző alkalom egy szó szerint életre szóló élmény maradt…:D) de nem gond, lesz ott más szerencsés résztvevő is (csak ők az „ellenfél” csapatából) – kiket az a gondolat fog a „hazai csapat” lelkivilágában kísérni, hogy „Isten hozott, mikor visz?” :D

És történt még sok más is, kaptam, s adtam is annyit talán… és nincs gond - reszkess világ, kevés vagy nekem, ha a lelkem rendben… és most nincs más, csak mosoly – gondra, örömre egyaránt…

Ismét kedvemre való zenére akadtam.. olyanra, ami mindig jólesik… jó kis nyugis zene, amit egy-egy eseménydúsabb (szoktuk „intenzív” jelzővel is címkézni…:D) nap után szívesen hallgatok… És ott volt egy szám.. a kérdésekről.. és mert igen.. ha csak egyet, és csak egyszer kérdezhetnél, akkor mi lenne az? Én mindig ismerni vágyom, szeretnék még többet és mindent, s nem hiába mondják, hogy minél inkább van tudása az embernek, annál inkább rájön, hogy ugyan semmit nem tud mééég.. s talán nem is fog… én mégis szeretnék… és folyton jár az agyam, én már megszoktam, s nem is bánom…

Félrerakom ezeket a dolgokat időnként, amíg engedik magunk.. mert itt vannak a másik igen fontos kérdések, az elsőszámúak, amikor kiderül, hogy Kicsi Kincsemet nem „kergette” a tanító néni ének órán miközben furulyázott, s nem is „kísérte”, hanem mindössze a „kánon” szó volt  ismeretlen imádott hétévesemnek – és az a legjobb, amikor ezen mindketten egy jót nevetünk és ezeket nem felejtjük el (ilyen örök poén marad a „szellemfogyatékos” is, i-tlenül…:D – mert aki átmegy a zebrán, miközben piros a lámpa, az biztosan az, mindössze ez akkor kellemetlen, ha az illető hallja is az őt illető jelzőt…:D), fontos amikor este az ölembe ül és beszélgetünk vagy éppen az asztalnál – vagyis hát ő aztán folyton beszél, csak győzzön az ember válaszolni… és mondhatnám széles vigyorral, hogy ugyan nem tudom kire ütött ez a gyerek, hogy folyton mindent tudni és érteni akar és nem szegi kedvét a kudarc, mindössze ha én feleannyit beszélnék, akkor már rég elkopott volna a nyelvem, kihűlt volna a gyomrom talán, szóval mégis csak ő a legfontosabb és az a mosoly és csillogás….

De néha azért előjönnek a „kevésbé” fontos dolgok, hogy mi lesz vajon és hogyan és bárhogyan, de mindenképpen miért... :) Tudom én, hogy körülöttem mindig zizis valami, és a nyugalom nálam nem igazán sokat tanyázó vendég, s ha túúúl nagy a csend, akkor már nagyon ééélni vágyom, bár ahogyan „öregszem” (jajjj, már hallom előre… :D) szóval azért vágyom a nyugalomra is, és az úgymond család is hiányzik, a hiányzó egyharmad, s aztán ki tudja milyen törtekkel írjuk fel az egyenletet, melynek megoldása úgyis csak egy van…