Hiába… átkozom sokszor, de szeretem a reggeleket…  Mindig valami új kezdődik, ami okot adhat az állítólag optimista természetemnek élni.. és még ha nem is, de hát szeretem azokat a reggeli rítusokat…

Összekapjuk magunkat a leányzóval és a ház előtt ki-ki merre… ő sétál a suliba, én szaladok a buszhoz.. ilyenkor szoktam értékelni a farmer-bakancs-dzseki variációt, mely sportos fazonjával jelent a 200-as távon két perc előnyt is… a kiscsizmás szerkónál azért ezt be kell kalkulálni a reggeli indulásnál…

Aztán persze a busz természetesen nem menetrend szerint jön, de ott vannak azért a megszokott arcok… látótávolságba kerülve a buszmegállóhoz már lehet tudni, hogy aktuálisan elértem-e azt, amelyikkel menni szerettem volna, vagy még ébredezhetek egy kicsit a megállóban..:D (akkor éppen nem a buszon teszem..:) )

És amikor befut a kedvenc járatom, igyekszünk felszállni és a saját lábunkon állni (és persze az sem hátrány, ha ezt a mienken egyedül tesszük :D ). Jöhet egy rövid vizit: hol van még esetleg annyi hely, hogy két lábbal állhassunk a valóság szilárd talaján és ne pantomin művészként kelljen egyensúlyozni..  Persze végigfutjuk az arcokat is.. nekem személy szerint vannak kedvenceim: összeszokott kis társaságokat fedez fel az ember idővel… vagy éppen hozzánk hasonlatos lelkesedéssel bíró, munkába igyekvőket…mostanság hiányolom a „fecsegő-recsegőt” – olyan anyám korabeli nő a régi dohányosok rekedt hangján, de általában mindig jókedélyűen sorba szedi az elmúlt napok eseményeitől az unokás élményeken át a napi politikát.. néhány laza/vagány/unott diák-arc és persze nekem is vannak olyan „beszélgetős” ismerőseim.. végülis az évek alatt az embert már szinte észrevétlenül ismerősök veszik körül..

Így derült ki, hogy például a szomszédasszonyommal évekig egy buszon utaztunk reggelente és jót mosolyogtunk ezen utólag.. így lesznek hát az ismeretlen ismerősök…

Szeretem egyébként elnézni az embereket, olyan sokfélék vagyunk és az ember akarva-akaratlan hallja a mikor milyen eszmecseréket – némelyiken jókat lehet mosolyogni, sőt, néha az ember szemérmesen inkább másfelé néz, mert hát ciki lenne idegenek beszélgetésén velük nevetni, de legjobban a gyerektársaságot szeretem, őszinteségüket, nyíltságukat és azt, hogy olyan egyszerűen látják az általunk sokszor túlbonyolított világot. Egyszóval szeretem ezt a reggeli színes embertömeget, olyan, amilyen, de van minden reggel. Ez biztos legalább…

És végülis a változatosság gyönyörködtet, de az állandóság biztonságot ad – mennyi mindenre igaz…