Egy verstől nem tudok szabadulni, ami a pénteki kávézós este után jutott eszembe.. Remenyik Sándor verse, a Kegyelem…

Pedig én „jól vagyok” – ahogyan barátnőm fogalmazott, mégis, mégis van ebben a versben valami…

Kegyelem… a mindennapokban, az élet nagy dolgaiban… Hogy kitől és honnan és hogyan? Nem tudom, de valahogyan mégis… nem váltom meg a világot, nem találom meg az élet értelmét, csak néha rácsodálkozom egyszerű dolgokra…

 Reményik Sándor:  Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
akarsz, eget ostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.