Szeretem, ahogyan az ég dühöngve lázad.. ilyenkor legszívesebben az ablakban lógok, bár az igazi mégis a szabad ég alatt – elismerve minimális ésszerűségét az ötletnek..

A tegnapelőtt este különösen kedvezett nekem.. olyan is ritkán fordul elő, hogy önként feladjam a szenvedélyemet – de akkor este annyi villámot láttam és dörgést hallottam az autóriasztók nyávogásával fűszerezve, hogy miután már káprázott a szemem és ideiglenesen beletörődtem, hogy bármennyire küzdök is, a látóterem csak bizonyos százalékig terjed, sőt, nem lehet egyszerre a konyhaablakban és az erkélyen is lenni – hát kedvenc rekedt férfihangomat a fülemre varázsolva kicsit megpihentem az elmúlt napok fáradalmai után..

Szeretem a vihart és most a lelkem is együtt tombolt vele.. kicsit kiadtam vele a dühömet - bár ez kissé megfoghatatlan így: álltam az ablak előtt és nem tudtam levenni a tekintetemet az égről. Valahogyan az én dühöm is olyan, mint a vihar volt. Bár már inkább eszeveszett, kétségbeesett, s néha már kiábrándulok. De néha az ember tehetetlenségében már csak ütni szeretne, odacsapni, bele a falba, csak kiadni magából, annyira feszít belül. Mert vannak – még mindig és úgy fest, hogy sajnos örökké – a győztes nélküli csaták, az értelmetlen háborúk, ahol mindig csak vesztesek vannak és nem tehetünk mást, mint hogy a károkat enyhítjük.. szóval engem most megnyugtatott ez a vihar..

És jólesik, hogy van, aki keskeny vállam kicsit kipótolja az ütközetekben.. (L)

tetszenek a képek és imádom a zenét - csak kár, hogy a vége így meg lett vágva..:(