Először csak incselkedett velem az érzés.. csak kicsit.. csak egy-egy fel-felbukkanó gondolat.. Elmerengeni, hogy milyen volt... és akkor jön az, hogy milyen lenne...
Egy ismerős illat, egy szó, egy sor, egy érzés... először csak kicsit.. el lehet hessegetni, de ott ólálkodik a gondolat... aztán egyre inkább.. egyre gyakrabban... mocorognak a gondolatok, aztán hirtelen jön, megfogalmazódik az érzés, aminek nevet adtunk: hiányzol.. először még jó... amikor csak elmerengve félmosolyra húzódik a szám... Mert jólesik Rád gondolni, s akkor már nem itt vagyok, hanem valahol ott, máshol, ismét Veled. Újra az a vérvörös és óarany egyszínű csoda van, ahol nincs „te” és „én”, csak „mi” és „mindig”. Mert teremtettünk valamit, ami csak a mienk, a mi kis külön világunk, a saját, közös érzéseinkkel, gondolatainkkal…

Aztán ahogyan a hiányérzet egyre nő… egyre fájóbb sóhajt lehel kis merengésembe és jönnek a miértek és a mertek, a hák és a talánok... és akkor már fáááj... mert gyűlik a megválaszolhatatlan kérdések sora és néhány válasz nem érkezik meg soha…

És érzem, hogy jó lenne látni, hallani a hangod. Érezni a tekinteted, érintésed. Szavak nélkül elmondani mindent, hozzád bújni, ölelni, ölelni akár szótlanul is, néha nem kellenek a szavak. Nem biztos, hogy mindig azonnal el tudom mondani, amit szeretnék, van olyan is, amikor kell egy kis idő, amíg az érzések mondatokká állnak össze... És ekkor már lüktet az összes gondolat, érzés és lüktet a fájdalom a szívemben és mindenemben, de nem engedhetek neki, mert te ott vagy és én itt és néha nem lehet sehogyan sem és akkor úgy érzem, hogy menni kellene most, rögtön és azonnal… és jön a nem lehet, a nem szabad és a türelem, várni kell, legalább néhány órát, s akkor talán újra látjuk egymást, de még mindig hiányzik valami és nem értesz, én pedig nem értem, hogy mit nem lehet érteni – és akkor tényleg legszívesebben kiszaladnék a világból, hogy a szélén leülve a világba kiáltsam amit érzek - attól talán elmúlik, de hogy tudd Te is, mitől olyan haragosan szomorúbarna a szemem, miért nem tudsz mosolyt csalni néha az arcomra…  aztán mégis..., mert nem rád haragszom, hanem a világra, és megnyugtat ahogyan szavakkal simogatsz, csak a tekinteted van, csak az a jóleső borzongás és elcsitul a harc szépen lassan és minden békés lesz újra…