Olvastam egy írást a recycled depression-ről – vagyis arról, hogy az elhagyottak sokszor boldogabbak, mint az elhagyók… mert talán az elhagyók a gyűlöletbe kapaszkodnak, mintsem szembenézzenek önmagukkal, tetteikkel és elengedni, feledni tudjanak, s élni…

Elhagyottak és elhagyók... Én krónikus elhagyó vagyok talán, s ettől úgy érzem boldogabb... – mármint nem a krónikus jelzőtől, inkább a jelen helyzettől... talán azért mert két elhagyás között engem hagytak el, folyton, s nem csak fizikailag, szinte minden este – aztán a végén megkönnyebbülve zártam be magam mögött az ajtót, tudva, hogy most tényleg utoljára - kimenekültem az életbe, élni, elhagyóként inkább.

Dédelgetném a tettemhez csatolt, önigazolást jelentő sérelmeim? Nem tudom. Fájnak kicsit még mindig talán, mert bár elhagyó vagyok, szeretni nem tudok kicsit, csak nagyon és örökre – mindössze élni együtt nem tudtam azzal, ki engem emberként nem tisztelt… most félszülős családként teszem azt, amit helyesnek gondolok – próbálok értelmesen élni, nem csak lenni és erre tanítani gyermekemet is..

Gyűlölet? Nem is tudom… megbocsátottam már talán, ha lehet, maximum feledni nem tudom azt, ami erre vitt…De igyekszem letenni ezt a terhet, kell, mert ez nem egy idilli halmazállapot.  Néha már szerintem nem gyűlölet ez, a mérgem hamar elillant – inkább csak fáj az, hogy így alakult, hogy annyiszor és mégsem és remélem azért, hogy egyszer talán, ha mással is, de mégis…. És igyekszem  nem elfelejteni közben élni, derűsen nézni a világot, észrevenni az értékeket, az apró dolgokat is, amiknek örülni lehet, nem belesüppedni az önsajnálatba, hanem tényleg tudni elengedni, megbékélni a múlttal és tartalmasan élni, próbálni élni tanítani…