Na, meg a remény rabjai… - mert hát az az ember..

 És valóban.. milyen igazságtalan az élet.. arra várunk, akire úgymond nem kellene, próbálkozunk, a végsőkig, mert remélünk és nem hallgatunk a józan észre – szerintem nem önbecsapás ez – hiszen én is jóval többször próbálkoztam helyrehozni, újrakezdeni., mint talán kellett volna. Viszont ott a múlt, és ha túl mélyek a sebek, vagy valahol kevesebb a szándék, az érzés, mint kellene – akkor nem fog menni.. Kívülállóként már olyan „könnyű” erről írni – bár a saját életemben nem lehetek az.. 10 évet úgysem lehetne kiradírozni…

Máskor pedig megingunk, és csak a remény visz tovább, hogy talán mégis, hogy nehogy idő előtt feladjuk azt, ami féltett, drága kincs és azt hiszem, hogy néha éppen ehhez nincs jogunk: feladni… és nem is vagyok olyan…

És hiszünk és akarunk és újra és újra.. nem is tudom már miért, mi visz tovább.. és néha naivan talán, aztán már egyre megfontoltabban (micsoda paradoxon..), óvatosan, már szinte félve. Aztán keringenek a marha nagy, fontos, sorsdöntő kérdések, csak néha még az előzőekre sincsenek válaszok.

Nagy döntéseket hozni mindig nagyon nehéz és soha nincs is rá elég idő. És hát mérlegelni muszáj, mellesleg igyekezni nem önös érdekeinket előtérbe helyezni. Rossz ez így azért – nem láthatunk a másik fejébe és előre az időben, megfontoltan kell hát határoznunk, hogy döntésünk következményeit mi magunk is megélhessük.

Jobb ilyenkor hallgatni, amíg még minden nem végleges – legalább részben. De akkor is csak egy dologhoz nincs jogunk…