Ez még tavalyi eset, elég friss és elgondolkodtató ahhoz, hogy még ma is annyira pontosan láthassam magam előtt hogyan is volt…
Volt úgy, hogy talán lesz valaki és valahogyan és másképpen talán.. de mégsem lett.. s ez már a történtet vége felé esett meg…:)
Vártunk valakit, aki korábban gyakori vendég volt, de akkor szólt előtte, hogy aznap este mégis csak ketten leszünk… én ezt előrelátóan, a kérdést megelőzve közöltem a hölggyel – jobb az ilyet előre tisztázni.. no aztán jött egy telefon, hogy semmi gond, lesz mégis móka és kacagás hármasban – s egy óra múlva a lemondó hívás a viharra hivatkozva…. Kicsi kincsem hol búslakodott, hol örült, s a végén mégiscsak a nemvárt verzió maradt – háááát száját féloldalasan lebiggyesztve, maga elé nézve nagyban elgondolkodott… eltelt egy-két perc, s a szólongatás után mégiscsak felemelte fejét, rámnézett és csicseri kis hangján közölte velem nagy komolyan: „anya, ha én szeretek valakit, és jönni akarok hozzá, akkor nekem nem számít ha tűz, ha víz vagy vihar, én akkor is megyek…” ez akkor olyan meglepően hangzott egy hétéves szájából… ahogyan elgondolkodott és próbálta érzéseit, csalódottságát megfogalmazni…. Aztán tudomásul véve a történteket, s hogy befolyásunk jelenleg nincs a dolgokra, hát elszórakoztunk aznap este ketten.. szokás szerint…:) valóban nagyon szép dolog látni gyermekünket napról napra fejlődni testben s lélekben, értelemben… bár a tapasztalás, fejlődés alapja nem mindig jó dolog, de szükséges, kell, s hogy ne hagyjuk őt ebben egyedül… mert maximalisták ők velünk szemben, ha szeretetüket kell ránk pazarolni, kiket felnőtteknek hívnak – bár előfordul, hogy gyakrabban viselkedünk gyermekként, mint ők… és néha veszélyes rálátásuk van a dolgokra, tanulhatnánk tőlük sokat… s főben járó bűn gyermeket bántani bárhogyan vagy éppen szeretetének megvásárlásán fáradozni…
Féltett kincseink, boldogságunk, furcsa keverékei magunknak, s persze jóval többek nálunk… és néha vissza-visszaköszönnek jellegzetes szokásaink, mozdulataink, gesztusaink… újabb kedves néhány pillanat, mikor hazaérkezve az iskoláról kérdeztem… s ő mesélt, mesélt, hogy mit tanultak, kivel játszott és hogy mit és milyen volt és ki kibe szerelmes, és hát őt sérelem érte, de nagyon – egyik kezét csípőre téve, másikkal éppen mondandóját hangsúlyozva kalimpált, egyik lába előrébb talán picit, feje kissé oldalra billentve – nagy-nagy átéléssel mesélte, hogy az a kisfiú hiába ígérte, mégis csak mást választott párul a sétához: s jönnek a mosolyogtató hasonlatok, hogy úgy viharzik el tőlem, mint egy gyorsan futó gepárd és úgy néz engem, mintha a levegő fújna… és ő levelet fog írni és megkérdezi, hogy a kisfiú miért hazudott neki, miért ígérte, ha mégsem, s nem lesz a levél végén semmi puszi és szeretlek...:)
A hasonlatok jó részét hallotta már valahol, s köti életéhez a nagy szavakat, vagyis amire emlékszik… aztán jön a kacagás és beszélgetés, hogy újra minden a helyén legyen a világban…:)
