Félszülősen.. félszülősen minden kicsit más.. másabbak a hétköznapok, másabbak a hétvégék és nagyon másak az ünnepek is…

Hétköznapok.. a gondok egyedül, a bajok, s az örömök... :) mindez talán kicsit még jobban összefűz bennünket, mindent együtt csinálni… egymásra vagyunk utalva, feladatban, kötelességben egyaránt, ugyanakkor örömeinket is őszintébben osztjuk meg talán… a viszonyítási alapom itt persze csak az együttélő, de ugyanakkor nem igazán működő család…

A komolyság még komolyabb talán, s szabadabb az öröm, mint régen volt…
Az a feltétlen bizalom s szeretet, ami gyermek s szülő között létezik, még jobban fokozódni tűnik, s van ennek a létnek valami különleges mivoltja is… ezt az tudja csupán, ki volt ilyenformán gyermek, ki most harcolja ezt, s talán az tapasztalhatta még, ki társául olyasvalakit választott, ki új családdal próbál élni szebb életet…

Szabadabbak is vagyunk talán… így lett, elfogadtuk, s megkerestük ennek örömeit… a szabadidő az általában együtt van.. s ilyenkor az ember akaratlanul is, de kézzel-lábbal próbálja kárpótolni a gyermeket azért másik félért s a félért, aki hiányzik a mindennapokban…
De nem baj ez, talán így működtek a dolgok akkor, mikor még jó volt, s tökéletesnek látszó, s talán ott, ahol szent szó még a család…
és jönnek a páros vagy páratlan hétvégék, s néha, ha mégsem úgy jön össze, akkor mosolyt varázsolni egy sírástól s csalódottságtól maszatos arcra… de ott vannak a telefonok, és mikor számoljuk már a perceket, hogy mennyi még, mikor érkezik…
a félszünet, s megosztott ünnepek.. a kettévágott karácsony…

Értem én a másik oldalt is.. ki dühös és dacos, mert nem neki s nem vele.. hiába felnőtt, néha gyermeki hisztivel próbál a lelkén könnyíteni… mert nem neki van a csoda, hanem annak a másnak, ki egyébként sem olyan kedves már, mert kielégítetlen a birtoklási vágy, mert ha végleg nem együtt, annak már nagyon oka van, s itt látom én, hogy dédelgeti az a másik a sérelmeit, kapaszkodik belé, mert nem lehet ezt elfogadni soha… én sem így képzeltem még az elején, de köztünk már csak egy kapocs van, csak egy közös már, a gyermek, s talán a múlt…
És osztjuk a hétvégéket, a szüneteket, az ünnepeket, s néha azért sikerül felnőttként viselkedni, hát…

És időnként titkon, és időnként nyíltan csodákra vágyunk s várunk. Vágyunk arra, hogy valaki betöltse azt az űrt a lelkünkben, amiről néha nem is tudtuk pontosan mi az s miért… csak azt tudjuk valami kell még…
S eközben adni vágyunk, megosztani – bármit, mindent és magunk… mert valóban hatalmas csoda találni egy másik lelket, melyet már ismerni vélsz örök idők óta… akivel az ismeretlen is ismerős, nem kétes, minden oly egyértelmű és szép talán és vele reméljük egész lehet mindaz újra, ami volt és lehet, s egy utolsó ecsetvonással a „kész” jelzőre vár…