Vannak homályos érzések, melyek időnként körülveszik az ember lelkét. Főleg ha magányos vagy éppen csak társtalan. Néha harcba szállunk önmagunkkal. Néha türelmetlenek vagyunk, s úgy viselkedünk, mint egy gyerek, dühít bennünket a tehetetlenség, s úgy érezzük nem bírunk már várni…. És van úgy, hogy jön a kínkeserves csoda…
Néha kapaszkodókat keresünk. Valamit, ami talán biztos, amiben hinni, amire várni lehet. Kegyetlen játéka az életnek a te ott, én itt… és botor lelkek néha mégis belemennek ebbe, bár az elején még senki nem tudhatja, hogyan alakulnak a dolgok, és milyen lapokat oszt majd az élet.. kell idő, míg az ember elfogadja, hogy lehet.. De ehhez igazán idő kell, elegendő időt adni az érzelmeknek és a kétségeknek. És ha mégis kockáztattunk, akkor már nem lesz többé a mi lett volna ha… adjunk esélyt neki, magunknak s nekünk… Mondják: aki nem kockáztat az nem is él… Kell, mert van az úgy, hogy úgy tűnik, mintha tükörbe pillantanál, mintha minden és bármi és igen.. és játszunk, míg mindez már annyira komollyá nem válik, hogy már muszáj… és nincs kor, nincs távolság és minden annyira egyértelmű, s nem számít semmi, csak az ami együtt van…. és tudni kell elfogadni, bár dönteni még előtte kell, de ahogyan telik az idő, ez úgy lesz egyre nehezebb… nem viseljük egyformán a távolságot, én néha nehezen cipelem ezt a keresztet… Állítólag távolság a mai világban nem létezik, de néha mégis, s nem csak kilométerekben mérhető….
Időnként próbálunk nem tudomást venni róla, tagadni, s elfelejteni, elrejteni, mindennel, mivel csak tudjuk, de mit ér feledni, nem tudomást lenni róla, mit ér közömbössé válni magunk iránt, hiszen mindennek megvan az ideje. Az örömnek, a boldogságnak, de a fájdalomnak is. Ezek a mi érzéseink. Én nem akarok előlük elbújni. Nevessek amikor kell, és hát fájjon a világ, ha rossz, ha bánt, én élni, élni akarok. És ha visszagondolok arra, ami volt – hát sírtam, nevettem, de így vagyok…
