Meddig leszünk, neki, s magunknak és együtt, Meddig szeretünk és szerettetünk, meddig simogatják még lázas homlokunk láthatatlan hűs tenyerek, meddig csal még mosolyt arcunkra néhány kedves dolog, s gondolat, meddig öltözteti lelkünket ünneplőbe egy-egy boldog pillanat Mikor apadnak el könnyeink, vonulnak el a viharfelhők lelkünk alkonyvörös egén Meddig vagyunk egymásnak itt - az örökben mindig is talán, mert örök ez, ami bennünk él, könnyekben és mosolyokban, s amit másoknak adunk és amit kaptunk - kis csodaként dédelgetünk szívünk egy-egy titkolt rejtekén, És meddig őrli még lelkünket a kétség, s gyúrja vérvörös fájdalommá szívünket a bánat, meddig, meddig szorítja még torkunk a kétségbeesés És igen, mikor és ki ad választ arra, ami bennünk ég…
Ki tudja, mit hoz az élet, meddig leszünk, hol és miért,
Ki tudja...
2008.03.11. 18:40 Böbbenet
1 komment
Címkék: érzések
A bejegyzés trackback címe:
https://bobbenet.blog.hu/api/trackback/id/tr7376597
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
VeronikaRita 2008.03.17. 20:41:36
"A válás perce oly nehéz,
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen."
Most mintha minden erről szólna.
A kézben nyugszik még a kéz,
A szembe olvad még a szem
Mint mindörökre, végtelen."
Most mintha minden erről szólna.