Könnyebb annak, akinek jönni kell.. és aki megy végül…
Egyedül várok. Magam vagyok a gondolataimmal, érzéseimmel, kimondott és kimondatlan kérdéseimmel. Egyébiránt úútálok várni. Bár ez más. Más, a megbeszélt idő előtt már számolom a perceket, de valahogy mégis más ez a várakozás, mert tudom, hogy ez mindig egy kis csoda és az ablakban lógok, mert már nem tudok csinálni mást sem, csak várni, várni, várni – szinte megbénít ez, és a percek óráknak tűnnek.
Milyen nekem várni és itthagyva lenni... Mert aki jön és aki megy az úton van. Én is igyekszem elfoglalni magam, de a végén már nem marad más, csak a várakozás, édesen és fájón, lüktetve, tombolva, éget… és oly gyorsan eltelik az együtt eltöltött idő, alig kezdődött már vége is és ez olyan nagyon kevés, mert hát az is, de olykor a sok is kevés, ez pedig mindössze csak egy pillanat ilyesformán és már az elválásra készülünk újra.. Indulni kell, mert alig volt néhány szívszakadva várt pillanat - dédelgettünk újra együtt töltött időnket: most csak ennyi jutott - máris menni kell és ismét egyedül maradok magammal.
És nem találom a helyem a lakásban, csak jövök-megyek, össze-vissza, sehogy sem jó, enni kellene és nem bírok, sem inni, sem ülni, sem feküdni, sem járni, ismét csak várni.. eszembe jut az a József Attila vers is, abban találtam hasonló sorokat, mint ami bennem dobol… és nehezebb maradni, mert aki megy, annak ismét csak ott van az, hogy mennyit megy még, mire hazaér, van mire figyelni, itt pedig nincsenek csak a falak, bár ilyenkor menni sem kívánok sehová – csak várom, hogy folytassuk ott, ahol előtte abbahagytuk, s kezdődik minden elölről.. és újra hiányzol…
