Az egyik szemem sír, a másik nevet - mint olyan sokszor... Idővel vagyok csak híján, az élet zajlik. Azt hittem jobban fogom bírni a gyerek évzáróját, vagyis hát inkább csak reméltem. Végülis nem volt olyan vészes, csak néha csuklott el a hangom. Elköszöntek tőle, tőlünk, megtettük a fogadalmakat, hogy kivel hogyan, miként tartjuk majd a kapcsolatot, azóta már skype-oltunk is, szóval semmi vész. A bizi a "szokásos" szín kitűnő ilyen-olyan dicsérettel, remélem valami ilyesféle lesz a következő is... :)
Csütörtökön a menetrend szerinti évzárós munkaértekezleten elköszöntem én is, mivel most volt együtt utoljára a szabadságolás előtt a társaság. Valahogyan nem tűnik fel, hogy a "véget élem" éppen, annyi a munka, hogy nincs idő ezen meditálni. De biztosan rosszabb lesz a jövő hét, és az azt követő...  Minden úgy zajlott, ahogyan szokott.. talán csak jobban tudtam néhány dolgon mulatni. És jött az első gondolat, abból a többi.. ez volt az utolsó (vacsora helyett) ebédem a tanszéken.. az utolsó bakiparádé.. utoljára láttam együtt (majdnem a teljes)  társaságot... (remélem) utoljára kaptam fel a vizet nagyon bizonyos megjegyzések után.. ez utóbbi kicsit elvette a kedvem, de volt, aki tartotta bennem a lelket.. július 3.
Szép csokrot kaptam, az egyik virágra egy kismadár volt tűzve. Szabadság édes madara...
Nem fog fájni letenni a lantot 5 év után.. de ismerem magam, ha nem így lenne csinálnám tovább kis szünet után.. vagy ki tudja.. Csak vihetnék néhány embert magammal.. csak párat tényleg..
Hiába írom, hogy nem szeretek elköszönni - ki szeret?... Megszokott arcaim, harcaim... Talán még nem is érzem igazán. Talán majd csak később, most fáradt vagyok már, nincs idő semmire. Megélni sem teljesen, ami lehet nem is baj - baj van sok, végeláthatatlan a sor, egyik hozza a másikat, kicsit félek az egyik csapásiránytól... De a múltkor megfogadtam, hogy nem fogom az életünket a harcokra áldozni, ne szóljon minden nap erről. Most már csak előre szabad nézni - mi, együtt, hárman... :) "live", nem "online"... :D